Jegyzet

A jég verése
Délután van, fülledt meleg, lassan gyülekeznek a bajai polgárok. Már több mint százan vagyunk. Többnyire korombeli, a Nyugdíjfolyósító Igazgatósággal már jogviszonyba került férfiak és nők, akik még emlékeznek a nagybátyámra, akik évtizedeken át hallgatták a prédikációit, akiket itt szolgált ebben a kisvárosban, ebben az egykor volt ferences templomban. 43 évig volt a Barátok templomának plébánosa, még Grősz József, egykori kalocsai érsek nevezte ki ide 1956 szeptemberében. 1999-ig volt vezetője a gyülekezetnek, majd rátett négy évet, amikor már csak gyóntatott, misézett és beszélt, fáradhatatlanul prédikált 93 éves koráig, amikor az Atyaisten neki is nyugdíjat adott és szállást az ő országában.
Itt a család is, persze főként, akik Baján laknak vagy a környékén, Szekszárdon. Itt van Józsi batya, még élő utolsó testvére, aki maga is betöltötte már a 93-at, és itt vagyok én is, az unokaöcs. Hallgatom a megemlékező beszédeket a hosszú élet eredményeiről, a papról, akit 1935 júniusában szenteltek fel Kalocsán, éppen ma 77 esztendeje. Belefért ebbe a hosszú, 68 éves szolgálatba a tábori lelkészség, az orosz hadifogság, az ötvenes-hatvanas évek kommunista egyházüldözése, majd a békés fizikai és lelki építkezés hosszú évei. Belefért az a sok száz gyerkőc, akiket ő keresztelt - beleértve önmagamat is -, az a sok száz vőlegény és menyasszony, akiknek már ki tudja, merre van az esküvői képük és persze azok is, akik már kiegyenesítették a hátukat a Rókus temetőben, és akikért az utolsó imát Feri batya mondta el. Szálfaegyenes, idős úr lép hozzám, s előhúz egy fényképet 1962-ből. A képen ő és ifjú menyasszonya áll, középen pedig az eskető pap, az akkor 52 éves nagybátyám. E kép elkészültének éppen 50 éve. A vőlegény most 74 éves, de eljött megemlékezni egykor volt eskető papjáról.
Miért is jöttünk össze itt a bajai kis téren? Mert az önkormányzat úgy döntött, hogy a város rekonstrukciója folytán rendbe hozott kis parkot a város egykori díszpolgáráról, Jávor Ferenc áldozópapról nevezi el. Méltó és igazságos, illő és üdvös ez a döntés, hiszen ha egy város megkeresi azokat a személyeket, akikhez identitását kapcsolja, akkor jelzést ad a világnak, merre is akar menni. Ha a város legnagyobb templomának egykori plébánosáról parkot nevez el, akkor nem csak kalapot emel egykor itt szolgált polgára előtt; de meg is mutatja az utat önmagának és mindenkinek, merre akar menni ez a város. Emlegeti a múltat a polgármester is , az államtitkár is, akit szintén Feri batya tartott a keresztvíz alá 65 éve, s akinek nem csak keresztpapja, de keresztapja is volt, s aki történetesen a testvérem; és megemlékezik tanítványa és mai utóda, a mostani plébános is.
Az ünnepség után a fülledt nyári este lesétálunk a Sugovica által körülölelt szigetbe, a Vén dió vendéglő fedett teraszán vacsorázni. Családias a hangulat, mert hisz együtt a család; többnyire halat eszünk, itt született, de messzire származott bajaiak, kik csak ide Budapestre, kik Stockholmba. Barna sört iszom és szekszárdi vörösbort, emlegetjük Feri batyát és mindazokat, akik nekünk gyerekként mintát adtak, akik valaha ebben a kisvárosban éltek, itt a szigetben teniszeztek, úsztak a Sugovicában, művelték szőleiket, papok, jogászok és mindenféle mesterek, a város polgárai. Már a vacsora végén vagyunk, amikor olyan mély, sötétbarna, föld alól jövő zúgásra leszünk figyelmesek, mintha eljött volna az ítélet napja, nincs idő megkérdezni sem: "ki dörömböl az ég boltozatján", mire fennakadt szemünk megtalálná az okot, lecsap a jégverés. Minden átmenet nélkül, nyersen és vadul támad a zivatar, kopog a jég a terasz fa fedelén, némelyik begurul a lábam alá, egy az ölembe esik. Diónyi vagy még nagyobb összefagyott vízcseppek bombázzák a földet, hullanak, mintha az égből szórná valaki a Sugovicába> majd a testetlen mély zúgás elhalkul s marad a kopogás percekig, hosszan. "És keményen, mint a jég verése / Odalett az emberek vetése" - írta a nemzet költője utolsó versében, az a Vörösmarty Mihály, aki alig húsz kilométerre innen, Bácsalmás választott követe volt a nemzetgyűlésben. Annak is, mikor e sorokat leírta, már 157 éve; s gondolta-e volna, hogy másfél évszázad múltán sem tudunk semmit tenni a jég verése ellen, s a technikai fejlődés a XXI-ik században sem lesz képes megvédeni minket a természet barátságtalanabb gesztusaitól. Éppen virágzásnak indult szőlőtőkéimre gondolok, s mondok egy imát szent Donáthoz, akinek kápolnája ott áll a csobánci szőlőhegyen: helyezze már magát szolgálatba, s védje meg a szőlőket, mert minek a sok munka, a fáradság, a rengeteg költség, ha öt perc alatt vége egy év termésének.
Éjjel sokáig ülök a kerti asztalnál a hársfa alatt olaszrizlingemmel a poharamban. Nagybátyámra gondolok, akinek életét hányszor de hányszor verte el a XX-ik század oly sok jégverése, de aki mindig ott folytatta, ahol 77 éve elkezdte. Mert nincs más lehetőségünk, mint tenni a dolgunkat s használni a Teremtőtől kapott talentumokat. S akkor hiszem, "lesz még egyszer ünnep a világon".