Jegyzet

Ma este kezdődik a XXX-ik újkori olimpiai játék, amely 116 éve indult egy francia gróf, Pierre de Coubertin kezdeményezésére. Akkor 14 ország vetélkedett egymással, ma több mint kétszáz. Akkor még volt versenyző, aki két sportágban is bajnok lett, egy harmadikban pedig harmadik. Ez ma már elképzelhetetlen, mert az olimpia elvesztette hímporát, nincsenek három sportágban bajnokságot nyerő versenyzők, hanem kitenyésztett gigászok küzdenek századmásodpercek, milliméterek és gólok érvényre juttatásáért. „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” – mondta volt a báró, bár mára kiderült, ezt sem ő mondta, de a gondolat jó, mert a teljes érdeknélküliséget, amatőrizmust, a sport barátságos arcát mutatja.
A sport, amely a három fontos diszciplina közül az egyik. Évtizedek óta mondom, írom és hirdetem, hogy az életben csak három dologgal lenne érdemes foglalkozni, teológiával, filozófiával és gasztronómiával. Ez a három tudomány hármasegységbe vonja a lelket (teológia), a szellemet (filozófia) és a testet (gasztronómia), mindazt a három szubsztanciát, melyből összeáll az ember, s ha e három harmóniában van egymással, akkor boldogok leszünk. A gasztronómiát most helyettesítsük be sporttal, vagyis a test másik örömével. Ne becsüljük le a testet, amely hordozza szellemünket és lelkünket, s ha nem lenne, mi magunk se lennénk, s egykor – ahogy a Credo-ban valljuk – ez a test halálunk után, a feltámadáskor újra a miénk lesz. A sport, a test credo-ja. Mindaz, amit szellemünkkel elérhetünk, mindazok a magasságok és mélységek itt is rendelkezésünkre állnak a test számára, hisz nem vagyunk egyformák. Van, aki Nobel-díjat kap szellemi teljesítményére, de van, aki 46 másodperc alatt ússza le a 100 métert, amely legalább akkora teljesítmény egy más dimenzióban. A sport az egészséges emberek vetélkedése, ha tiszta lenne. És most nem a doppingra gondolok, hanem a jókedvre.
Mostani világhíres és kitűnő sportolóink már nem azok, mint egykor volt Hajós Alfréd, vagy a svéd Arne Borg úszó, aki a világversenyeket úgy nyerte meg, hogy ha kedve szottyant a vízbe merülés előtt elszívott egy szivart, vagy bedobott egy korsó sört. Nos, ez a korsó sör hiányzik ma nekem, hisz ma már orvosilag, tudományosan kifejlesztett sportgépek versenyeznek egymással s nem vidám emberek. A tét hatalmas, mert a sportban is uralkodóvá vált a pénz. A hírnév nem csak rögtön fizet, de reklámokban és további pénzdíjas versenyeken hosszútávon is hatalmas jövedelemszerző. Ma már minden verseny görcsös, mert hatalmas pénzekkel kiképzett gladiátorok versenyeznek, s nem könnyed, lezser férfiak és lányok. Az eredményt a díj minősíti. És a mai díjak veszélyesen nagyok.
Gondoljunk Hajós Alfrédre és álmodjunk egy nagyot, ha ma lehetne ezt tenni. Ő volt az első magyar olimpiai bajnok (a 11 fokos áprilisi athéni tengeröbölben megnyerte a 100 méteres és az 1200 méteres gyorsúszást), majd később a labdarúgó válogatott tagja lett, később focibíró és edző is. Mellesleg kiváló építész, (Lechner iskola), olyan alkotásokkal, mint a debreceni Arany bika szálló vagy a margitsziget Sportuszoda. Ezzel már majdnem beteljesítette Karinthy álmát, amit a Találkozásom egy fiatalemberrel-ben írt meg. Mert mi a sport lényege? A testi-lelki-szellemi harmónia eléréséhez nyújtott hozzájárulás. Hogy ne csak gondolkodók legyünk, de jó fizikumúak is. Valaha még volt szellemi olimpia, ahol Mező Ferenc 1928-ban aranyérmet nyert az újkori olimpiai játékokról írt dolgozatával. Ma már nincs szellemi olimpia, mert miért is lenne? És az újkori olimpiai játékokról az egykor volt magyar államelnök írt egy opus-t, igaz, nem Mező Ferenc magasságában.
Miért, hogy képesek vagyunk mindent elrontani? Miért, hogy a sportot, ezt a csodálatos játékot is kommercializáltuk, kiszolgáltattuk a pénznek, a reklámnak, a médiának. Prostituáltuk, mert üzletté tettük, s ha a szerelem üzlet lesz, azt úgy hívják prostitúció. S ha a sport válik azzá, az is. S ami üzlet lesz, az már elveszti esztétikáját, elveszti erkölcsi szépségét, mert szép az – mondta Immánuel Kant – ami érdek nélkül tetszik. S ma már az egész olimpia egy nagy érdek.
Nem akarom én elvenni senki örömét, mert sok szép versenyt fogunk látni, gladiátorok fognak egymásnak feszülni, a csapatsportokban nemzetek bajvívása emeli vagy alázza meg a másikat, jól vagy rosszul eső érzéseket keltve, mert a sport – ezen a szinten – már a nacionalizmust is felébreszti, de ez a kisebb veszély, mert ha jól csinálnánk, ez lehet patriotizmus is.
S persze vannak sportágak, ahol már olyan magasak a követelmények, hogy dopping nélkül nem lehet senki bajnok, s itt már sincs sport, csak kémia, amit már a gimnáziumban sem szerettem, miért pont most tenném.
Persze majd számoljuk az érmeket, ajnározzuk a győzteseinket, aztán elejtjük őket, mert minden csoda három napig tart, de őket újabb négy év karthauzi csöndjében várja az edzőterem, a medence, a Duna-ág, a hétköznap. Nincs villámfénynyi pillanatnál kiszolgáltatottabb ember, mint a bajnok, besepri a dicsőséget, a tisztes anyagi elismerést, aztán annyi.
Kezdődjenek hát a XXX-ik olimpiai játékok, hisz minden úgy tűnik majd, mintha egy nemes verseny lenne, de azért ne gondoljuk, hogy így van, mert nem a stadionban kellene felgyulladjék a láng, hanem a szívünkben. De ott egy nagy pénztárca foglalja el a helyet, pedig egy kis meleg láng jobb lenne.
Miért hagytuk, hogy így legyen!?