Jegyzet

Most, hogy a végefelé járnak a XXX-ik Olimpiai Játékok, muszáj még egyszer beszélni róluk. Ritka esemény az, amely a jegyzetírót két egymást követő pénteken az írógépe elé, azaz most már a lap-topja elé ülteti. Legutóbb némi szkepticizmussal néztem a játékok elé, és ez a szkepticizmus nem volt igaztalan, hiszen a gladiátorok versenye egyben a pénz versenye is, és a kimagasló teljesítmények – tudjuk – speciálisan kigyúrt, a végletekig edzett versenyzőket igényelnek, akik – ahogy a specialisták –, a Valamiről tudnak mindent, de a Mindenről nem tudnak semmit.
Miért, hogy mégis újra, a játékok végefelé megint erről beszélek. A kivételek miatt. A kivételek miatt, akik, mint tudjuk, erősítik a főszabályt. És azok közül is most csak egyről, Gyurta Daniról. És nem azért, mert kivételes képességével, világcsúccsal nyerte meg a 200 méteres mellúszást, hanem a személyiség miatt. Nem egy interjúját hallgattam az elmúlt években, és most, a verseny után is, még melegében. Ilyenkor a győztesek legtöbbször általánosságokat mondanak, panel mondatokat az örömről, a győzelem ízéről, a bajnokság nagyszerűségéről.
Gyurta Dani nem erről beszélt, hanem a családjáról, az edzőiről és az alázatosságról, meg a szerénységről. Amikor a riporter feltette neki a nem túl eredeti kérdést, mennyiben változtatja meg az életét az olimpiai bajnokság, Gyurta azt felelte, hogy semennyire. És akkor amlítette az alázatot és a szerénységet. És mert személyisége hiteles, ezt mindenki látta és hitte. Amikor az utolsó métereken a brit úszó majdnem befogta, és ha még öt méterrel hosszabb az uszoda, tán meg is veri, akkor a kérdésre, hogy mit érzett ekkor, azt felelte, hogy ezen utolsó méterek közben az édesanyjára gondolt és a családjára, és ez adott neki erőt.
Mi is ez? Hiszen a sport a test küzdelme a testtel, s lám, Gyurta elmondásából értesülhetünk arról, amit eddig is sejtettünk, hogy nincs ez így teljesen. Persze hemoglobin, meg vörös vértest, és izomerő, és vitálkapacitás – ezek nélkül nem megy, de ez láthatóan a brit srácnak is mind megvolt. Hát akkor mi volt Daninak a több? Az édesanyja, aki 18 éve minden reggel négykor kel, hogy az edzés előtt reggelit adjon a fiának. Mire gondol a fiú az olimpiai döntő utolsó öt méterén? A mamára (szerencsére most nem meg-megállva). S mit jelent ott és akkor a mama? A szeretetet. A szeretetet, amely nem a test dolga, nem is a szellemé, hanem a léleké. Mert a szellem kontrollálja és irányítja a testet az utolsó métereken is, de honnan jön az a többlet, amely nélkül mindez kevés lett volna? A lélekből. A lélektől.
Mert mindannyian e háromból állunk: testből, szellemből és lélekből – csak erről az utolsó fél évszázadban nem volt tanácsos írni, beszélni, gondolkodni, és nem csak mifelénk. Mert világunk primátusává az anyag, a matéria vált, és ennek lett szolgája a szellem is, amely az anyagot kutatta, és egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt az anyag szerkezetébe. Eljutott a legkisebb részig, az atomig, aztán rájött, hogy ezt még tovább hasítgathatja, s most már rálelt az „isteni részecskére”, ahogy manapság hívják: a Higgs-bozonra, s már a CERN-ben ebben a földalatti sok kilométeres kutatóintézetben az anyag gyorsabbá vált, mint a fénysebesség, és már majd mindent tudni vélünk a világunkról, annak keletkezéséről, fejlődéséről, a Nagy Bumm-tól napjainkig. Minden kérdésre, amely így kezdődik: „mi ez?” – tudjuk a választ; csak egy kérdésre nem, és ez a kérdés, a „miért?” Mindent tudunk a fűről, de azért Babits Mihály máig szólóan kérdezi az Esti kérdésben, „miért nő a fű, hogyha majd leszárad, / miért szárad le, hogyha újra nő”. Mert erre a miértre csak az ember lelke tud felelni, az a lélek, amely egész életünkben a három fregatt közül jórészt a háttérben hajózik.
Évtizedeken át a Test halad az élen, amely sok boldogságot ad: nagy és hosszú ebédekkel, a bátran, de mértékkel iható italokkal, a húszcentis szivarokkal, a hosszú ölelésekkel. Majd életünk második felében átadja a vezető helyet a Szellemnek, hogy a következő évtizedekben ő legyen a flotta vezérhajója, mígnem öregkorunkra az élre álljon az a kétárbocos, amelyet úgy hívunk: Lélek. Öregségünkre, amikor testünk és szellemünk már végképp elhagy, egyetlen hajón lobog majd a vitorla, és ez a Lélek. Mert ha minden elveszik, ha egy gyenge kis dombot sem tudunk már megmászni, de fontosnak tartjuk a reggeli inkontinencia reklámok meghallgatását, ha már egy nyomorult ötletünk sem lesz, és saját gyermekeink neve sem jut eszünkbe, akkor jövünk rá, hogy csak egyetlen dolog fontos a világon, amelyet eddig szőnyeg alá söpörtünk, háttérbe szorítottunk, amelyen átnéztünk, mint az üvegen, és ez: a Lélek. Mert Szellem és Test elmúlnak, a test a halállal, a szellemünk, ha szerencsénk van, unokáink vagy jobb esetben nemzetünk emlékezetében még él egy ideig, majd végül az is elenyészik; de lelkünk halhatatlan; az egyetlen, ami megmarad belőlünk, az ő maga.
Ezért írok én most újra az olimpiáról, de nem a játékokról, csak egy valakiről, a bajnokról, aki alig húszévesen már most tudja, mit tudja, a verseny után öt perccel bevallja, hogy nem lett volna bajnok a szeretet nélkül, a lélek nélkül.

„Si Deus pro nobis, quis contra nos” – mondta Szent Pál, egy régi atléta. „Ha Isten velünk, ki ellenünk.” – És ez máig igaz.