Jegyzet

Az idén is, mint minden évben egy hét Erdély: Marosvásárhely, Nyárádmente és a Küküllők vidéke. Ki tudja hányadszor át a segesvári csatatéren, ahol mindannyiszor átjár a genius loci, a hely szelleme. A hely, ahol a jóslat beteljesedett. Aztán Székelyudvarhelyen a Gyárfás kúriában egy értő kiállítás arról az utolsó előtti napról, 1849 július 30-ikáról, amikor a költő – akárcsak mi – kocsin érkezett Marosvásárhelyről, majd egyidőben Bemmel, noha nem egy házban laktak, de együtt ebédeltek. Hosszú, vidám ebéd, aztán séta a kaszinóba, ahol a magyar tisztek kvaterkáznak, beszélgetnek a másnapi csata előtt. A város és a környék magyarsága pedig kocsikon és gyalog zúdul a városba látni a költőt, a tiszteket. Este későn tér meg a Gyárfás-kúriába, de már hajnali négykor kocsival indul a csatatérre. Lova már nincs (korábban eladta), szemtanúk szerint kardja sincs vele. Leszáll a kocsiról, amely elmegy, s ő le-fel sétál a csatatéren. Elég jól állunk, de délután áttörnek az ulánusok és bekerítő lépéseket tesznek, a hadrend felbomlik, menekül, ki merre lát, de a hálóból való kiszökésre esélye csak lovasnak vagy szekeresnek van. A költőnek egyik sincs. Nem is akarta, hogy legyen. Áll a Küküllő-hídján és a menekülésre bíztató Lengyel körorvosnak, aki elrohan mellette, csak annyit vet oda: Potomság!
Mit keresett a költő a csatatéren? Egyáltalán mit keresett Erdélyben? Felesége és kisfia Békésben, nemde mellettük lenne a helye akkor, amikor kitör a vész. Őrnagyi rangja ugyan van, de nincs beosztása, nincs egyenruhája, nincs feladata. Ahogy ma mondanánk, neki egyetlen beosztása, feladata, hogy ő a Petőfi. A korabeli, mához viszonyított média-viszonyok mellett is, amikor se rádió, se tévé, se internet, mégis fél évtized alatt mindenki tudta, ki a Petőfi.
Miért áll a Küküllő hídján, miért nézi a csatát, egyedül, eszköz nélkül, kihajtott nyakú ingben, mellényben, lobogó köpenyben? Ahogy ma mondanák, talán katasztrófa turista, hisz semmi eszköze sincs a csata befolyásolására. Csak az adrenalinját akarja növelni? Anyagot gyűjt újabb versekhez? Vagy csak be akarja teljesíteni a saját sorsát, amit oly plasztikusan megjósolt? Már látja, hogy elvész a nemzet, s mit kezdjen ő a Bach-korszakban, a diktatúrában. Petőfi emigrációban, mint Kossuth, vagy Batthyány kivételével az egész forradalmi vezetőség – ez elképzelhetetlen. Fogolynak lenni Barguzinban? Egy Petőfi méretű fogoly csak az akasztófán végezheti, nem Szibériában.
S a szó, amelynek pont az ellenkezője igaz. Potomság? Ő ne látta volna, hogy ez minden, csak nem potomság. Ahogy Béla, a negyedik is látta a Sajó-partján 1241-ben, vagy ahogy Lajos király is, ha dél felé tekintett augusztus 29-én délután 1526-ban, nemzeti nagylétünk utolsó délutánján. Potomság? Gondolhatta Jány Gusztáv a csendes Don partján, az urivi hífdőnél, amikor elkezdődött az orosz áttörés. Potomság? Gondolhatta-e az egyetlen bolsevik vértanú miniszterelnök, amikor azon a novemberi hajnalon megkapta a telefonhírt, megint jön a muszka, csak erősebben és jobban felszerelve, mint Rüdiger vagy Lüders alatt. Potomság?
Hányszor jutott nekünk történelmünk során ez a potomság, amikor nem csak csaták vesztek el, de odalett a fél- vagy olykor az egész ország, amikor évszázadokra, Mátyás halálától épp félezer évre veszett el a nemzet függetlensége, szuverenitása.
Kiszállok a kocsiból az Ispán kútnál, ahol a dsidások utolérték. Mert állítólag szaladt, véli a szemtanú, de ez nem igaz. Bizton nem igaz, mert nem lehet igaz. Aki percekkel előbb, amikor már mindent ért és lát, azt veti oda a menekülő orvosnak, hogy potomság, az tíz perccel később nem szaladhatott, nem menekülhetett, mert akinek az a beosztása, az a feladata, az a léte, hogy ő Petőfi, aki megírta, megjósolta a csatatéri halált, aki kocsin vitette magát a sorsa elé, az nem szaladhatott. Hisz miért is futott volna?! Tán azt hitte, az orosz lovasoknál gyorsabban fog futni?
Én láttam, hogy nem futott, hisz ott voltam és ma is ott vagyok, mint szemtanú. Állok a Küküllő partján a meleg augusztusban, nézem a hőségtől remegő csatateret. Törökbúza táblák, learatott gabonaföldek, naptól kiégett legelők. Százhatvanhárom év alatt semmi sem változott. Látom a sok halottat, akik itt fekszenek a törökbúza alatt a poros földben, s tudom, itt fekszik a költő is másfélszázada. Mert Petőfi nem élhette túl a szabadságharcot. Ahogy Batthyány sem, Csány László sem, az aradiak sem. Mert aki túléli saját életét, az hal meg igazán. Mert vállalni kell önmagunkat, mert mindenki felelős a saját arcáért. Mert nem lehet sem turini, sem visegrádi remetének lenni, még ha a kettő egyáltalán nem azonos. S ez a különbség egyáltalán nem potomság.