Jegyzet

Vasárnap délután leszedtük az idei mandulatermést. Húszszor annyi termett, mint tavaly (akkor 40 szem volt a két fán), és az idei termés lényegesen egészségesebb és szebb, még rajta is maradt vagy 100 mandula, jó lesz az őszi böngészéskor. Ragyog az esti nap a Szentgyörgy-hegy felől, szeptember elején már korábban hajtja álomra a fejét. Meg is kóstoljuk vacsora után az idei termést, friss, egészséges és jól megy hozzá a csobánci olaszrizling.
Érdemes a hideg rizlinget kortyolgatni, mert nem tudjuk, mit hoz a szüret. A nyáron már két hónapja nem esett számottevő eső, a fürtök aprók és nemhogy feszülnének, összeesettek, mondhatom kétségbeesettek, akárcsak én a szőlősgazda. Bizonyára magas lesz a cukorfok, de hol lesznek a szép savak és hány hektó jut a hordókba? Pedig semmiben sem hibáztunk, mindent úgy csináltunk egész évben, ahogy azt a nagykönyv megírta, mégis fájdalmas csalódás lesz a szüret.
Valahogy úgy vagyok, mint a magyar kormány, amelyik kétségbeesetten bizonygatja, hogy a Saranov-ügyben mindent a jogi nagykönyv szerint csinált, mégis itt a botrány. Világraszóló. Ez a jámbornak korántsem nevezhető azeri katona nyolc esztendeje éjjel fejszével agyonverte örmény katonatársát. Mindketten itt tanultak angolul Budapesten. Életfogytig tartó szabadságvesztést kapott, amit eddig hiánytalanul le is ült. Most átadtuk a büntetés további végrehajtására Azerbajdzsánnak, ahol aznap kegyelmet kapott és nemzeti hőssé vált. Sok kérdés vetődik fel, de minket csak egy-két fontosabb kérdés érdekel.
Miért kellett átadni a büntetés további folytatása végett a foglyot saját nemzetének? Kötelezett erre minket bármi is? Nem. Emberbaráti cselekedetből? Egy sunyi, orvul gyilkoló emberrel szemben milyen emberbaráti gesztusok várhatók el tőlünk? Nyilván semmilyenek. Akkor miért? Aquinói Szent Tamás szerint a világon mindennek oka és célja van, nyilván ennek a tettnek is. Nem lógna ki a lóláb, ha az utóbbi hónapokban nem támadt volna fel kormányunk érdeklődése Azerbajdzsán és az azeriek vastag pénztárcája iránt. A miniszterelnöktől kezdve államtitkárok sora utazott Bakuba s rebesgetik, hogy több száz milliárdos azeri kötvényvásárlás várható.
A kérdés már csak az, hogy egy meggyilkolt örmény katona élete hány milliárdot ér? Megváltható-e a bűnös büntetése pénzért? Ha tisztességes, európai jogállamnak és ami több, keresztény erkölcsiségű kormányzatnak valljuk magunkat, akkor egy forintot sem ér, nem hogy milliárdot. Mert az igazságosság nem eladó. Csakhogy nem elég tisztességesnek lenni – mondjuk a hétköznapi életben – annak is kell látszani. A magyar kormány most nem látszik annak. Nem csak Örményországból, de a világ egyetlen pontjáról sem. Senki sem vitatja – ezért felesleges illetékeseinknek minden nap elmondani - hogy a magyar kormány mindent jogszerűen tett, mert itt már rég nem a jogról, hanem az erkölcsről szól a diskurzus. Mert a magyar kormánynak látnia és tudnia kellett, hisz ennek előzménye ismert volt, hogy a gyilkost saját hazájában nemzeti hősnek tartják és egy nemzeti hős nem ülhet saját hazájában börtönben. Ezért nem lett volna szabad átadni. Az azeriek még meg is aláztak minket, mert nem egy hét, nem egy hónap, nem egy év múlva engedték szabadon, hanem aznap, amikor megérkezett. Mit mondott Szabó Dezső? „A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja és ez sohasem lesz másképp”. Balekság volt, amit a kormány tett? Remélem, hogy csak az, mert ez a kisebbik rossz. Ha most féléven belül megjelenik nálunk az azeri tőke, kötvényvásárlóként vagy beruházóként, akkor senki le nem mossa rólunk, hogy nem balekok vagyunk, hanem Ézsau, aki mint tudjuk egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségét. Az már több, mint hiba, az már bűn. De paradox módon, akkor lesz a legnagyobb a veszteségünk, ha nem jön mégsem az azeri tőke, mert akkor se pénz, se posztó, magyarul úgy állunk majd, mint a Safranov-ügy előtt. Leszámítva a blamát.
A hatvanas években járta a történet egyik érsekünkről, akit a kommunista, egyházgyötrő magyar állam magas kitüntetésben részesített. Mikor átvette megkérdezte a titkárát: - Boríték (s benne pénz) van hozzá? – Nincs érsek úr – válaszolta a titkár. Magába roskadt az öreg: – Hát csak a szégyen?
Az már most is a miénk.