Jegyzet

Nyolc éves voltam, amikor először került sor életemben pápaválasztásra. Akkor tanultam meg olyan kifejezéseket, hogy „konklávé”, meg „Habemus papam” - és imponáló volt az a finomság, ahogy fehér füsttel jelezték: megvan az új pápa. Roncalli bíboros, akit 1958 októberében pápává választottak, egyidős volt a nagyapámmal, 77 éves. Igazából senki sem gondolta, hogy nagy tettekre képes. Így aztán mindenkit meglepetés ért, hogy rövid időn belül bejelentette: összehívja a II. Vatikáni zsinatot. Kezdőnapjának 50 éves évfordulóját éppen a múlt héten ünnepeltük.
Az utolsó egyetemes zsinat óta akkorra már több mint 90 év telt el; azt még IX. Piusz pápa hívta össze, aki majd 25 éve vezette az egyházat. 1869-et írtunk. Bell még nem találta fel a telefont, Edison sem az izzólámpát, nem ismertük még a robbanó motort, nem volt automobil, sem repülőgép. 1962-ben XXIII. János pápa úgy érezhette, hogy 90 év alatt több változás történt a világban, mint a megelőző 300 év alatt, amely a Tridenti zsinat óta eltelt. S ez igaz volt. Aggiornamento – ez lett az új kulcsszó: a korhoz igazodás, a naprakészség, a korszerűsítés.
Nagy kár, hogy a ’62-es zsinat során mi, magyarok épp a vasfüggöny mögött éltük életünket, az eseményekről alig hallottunk valamit. Az sem segítette a tájékozódásunkat, hogy a mindenkori magyar küldöttség tucatnyi tagja közül a többség az állampárt által beszervezett ügynök volt, ahogy azt kutatók azóta kimutatták. Ez a nagyjelentőségű zsinat elment mellettünk; munkájában érdemileg nem vettünk részt, eredményei pedig nálunk elsősorban a kötelezően bevezetett formai újításokban jelentek meg, mint például a szembemiséző oltár, a latin nyelvű liturgia magyar nyelvűre cserélése. A zsinat szelleme, az „aggiornamento” hosszú évtizedekig nem volt jelen a magyar katolikus egyházban, s ennek nem csak objektív okai voltak (értsd: vasfüggöny, diktatúra, pártállam), de szubjektívek is: püspökeink, papjaink kinevezéséhez előzetes pártállami hozájárulást kellett beszerezni, s ez az állami vétójog a kontraszelekciót erősítette. Amíg a zsinaton aktív szerepet vitt egy alig 40 éves krakkói püspök, Karol Wojtyla –, bizonyítván, hogy a vasfüggöny sem akadály, ha elég erős egy egyház –, addig itthon még százak ültek börtönben szabadságharcos mivoltuk miatt, s az egyetlen magyar bíboros, Mindszenty József az amerikai követség foglya volt.
Ötven év telt el az utolsó egyetemes zsinat óta, s ha azt mondtam, az első Vatikáni zsinat óta eltelt 90 évben több változás történt a világban, mint előtte 300 év alatt, akkor most még inkább kimondhatom: az elmúlt 50 év alatt még többet változott a világ. A kommunikáció minden elképzelést felelülmúló felgyorsulása megváltoztatta az életünket. Az 50 éve még gyerekcipőben járó televíziózáshoz képest ma már több programot foghatunk, mint hajdan a legjobb rádiókészülékkel. S mindez semmiség az internethez, a mobiltelefóniához képest, amely nevetségessé tette néhai Phileas Fogg-ot, akinek 80 nap kellett a föld megkerüléséhez – miközben ma saját szobánkban ülve egyszerre lehetünk a föld bármely részén, egy perc alatt levelet cserélhetünk Ausztráliába szakadt unokanénénkkel, és nyugtalanság fog el minket, ha véletlenül úgy mentünk el hazulról, hogy otthon felejtettük a mobiltelefonunkat. A globális kommunikációnál is jobban átalakítja életünket a biológia, az orvostudomány megannyi felfedezése, amely a bioetika tárgykörébe tartozik. Az emberi élet mesterséges létrehozásától, a klónozáson, az euthanásia mindennapossá vált problémáin át, az emberi környezet rohamos romlása, fajok tömeges kihalása, az emberi élettér megváltozása ötven év alatt sokkal jobban megváltoztatta a világot, mint gondoltuk volna.
S persze e külső körülmények nem múlnak el nyom nélkül az emberek életében. A fogamzásgátlás megváltoztatta a párkapcsolatokat, a családokat mobilizálta. Ma Magyarországon a házasságok száma alig 50%-a az összes párkapcsolatnak, és a házasságok több mint fele válással ér véget. A gyerekek alig 25%-a nő fel harmonikus családban, a többit rendszerint csak az anyja neveli fel, egy vagy több átmeneti apával a háttérben. S mindezen őrületes változásokra mi lehet az egyház válasza? Ma már nem azt mondják aggiornamento, hanem azt, hogy „up to date”, amely persze ugyanazt jelenti, csak a ma domináns nyelven.
Nem kellene talán összehívni a III. Vatikáni zsinatot? Új formát adni a régi örömhírnek, miközben visszaesett a vallásosság, őrült szekták terjednek, a mai keletiektől az ősi sámánokig. Nem kellene a katolikus világ bölcs embereinek újra végiggondolni és elmondani a ma emberének, mit jelent ma a Krisztusi tanítás, az evangélium? Van hitünknek a mai kérdésekre helyes válasza? S ha van, akkor vajon miért olyan a világ, amilyen?
A felgyorsult világban aki lassan megy, úgy tűnik, állva marad.
És mit tenne ma Krisztus?