Jegyzet

Tegnap este kimentünk Farkasrétre apámhoz, anyámhoz. Együtt mentünk; feleségem, lányom, vejem, fiam, menyem, és mind a három unokám.
Farkasrét a legemberibb budai temető, de mégis óriás tömegsír; kicsit olyan, mint egy halál nagyáruház, ahol nem lehet mást vásárolni, csak egy-egy sírgödröt, de azt sokat. Nem véletlen, hogy én a halálban is az intimitást keresem. Baján szeretnék majd egyszer nyugodni, nagyanyám és nagyapám mellett, a Szent Rókus temetőben, ahová majd ma este visszük a mécseseket.
Tegnap Farkasréten elrendeztük a virágokat, a gyertyákat és imádkoztunk. Miért is, kiért is? Természetesen értük! Akik itt fekszenek a márgás budai anyaföldben; de ez kevés lenne, hisz itt fekszenek ők a szíveinkben is, mert a temetői sír csak jelkép. Egy olyan hely, ahol fizikai valósághoz kötődik a lélek, aki egykor volt: apám és anyám. Ők ma sem halottak, mert minden nap, minden héten gondolok rájuk, emlegetem mondásaikat, a velük történteket, ma is érzem szeretetüket. Halottak, de bennem élnek felejthetetlenül. Apám például, aki 60 évesen nyugdíjba ment, és attól kezdve csak a családjának, öt unokájának élt, akiket végtelen türelemmel szeretett, s akik őt végtelen rajongással szerették. Vannak az életben jó orvosok, jó jogászok, jó tanárok, jó esztergályosok, jó énekesek, de apám jó jogász volt, és jó ember. Mindegy mit tett az életben, elsősorban azt érezte mindenki, hogy tetteiben elsődleges a jóság, a szeretet.
Nézem legkisebb unokámat, aki nem véletlen kapta fiamtól apám nevét. Misi áll a nagy kő előtt, ahová dédszülei nevei fel vannak vésve, és még nem tud semmit. Semmit az életről, semmit a halálról. Másfél éves. Mit tud az embergyerek másfél évesen? Mit tud a temetőről? Ebben a korban, s még sokáig, a halál csak a mesékben létezik, ahol a végén minden jóra fordul. A hős feltámad, Hófehérke szájából kihull a fullasztó alma, a halál csak játék. Felnőve, kamaszodva már tudjuk: ez a játék olyan Kosztolányis: „játsszunk halált” – de ez még nem érint meg. Ahogy Örkény István írta: a kiköpött cseresznyemag és a kilőtt pisztolygolyó között semmi különbség nincs, amíg testet nem ér.
Én is nagyapám temetésén értettem meg véglegesen, hogy ez a játék végletesen komoly. Mikor 17 éves koromban a bajai temetőben koporsóját rátették a Szent Mihály lovára s elindult a menet, akkor éreztem, hogy nem tudom tovább visszatartani, hirtelen és váratlan tört rám a sírás. Pedig egy 17 éves ’nagyfiú’ már nem sír – gondoltam –, de mire kigondoltam, már rázott a zokogás. Ma már tudom: aznap ért véget a gyerekkorom.
S vajon a kis Misi is majd az én ravatalomnál tanulja meg az életet s a halált?
Halottak napján azokra gondolunk, akik már ’elmentek’. Hová? Ki tudja? Lehet, hogy itt élnek mellettünk, egy másik idősíkban, vagy már fenn a mennyekben. Híres írók utolsó szavait olvasom egy könyvben. „Bocsássatok, mert el akarok menni” – mondta Kölcsey Szatmárcsekén. „Aki még egy negyedórát tud adni, adja meg” – sóhajtotta Szabó Lőrinc. S aki már ’látta’ a halált, Illyés Gyula: „A halál. Fölkelek, menjünk el. Nagyon rosszul vagyok”.
És talán a legszebb, arra kérdésre, hogy mi fáj, így mondta ki utolsó szavaival Weöres Sándor: „Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj”.
Ide születtünk, ebbe az Életbe, s nem tudjuk, csak hisszük, hogy halálunk után visszatér a lelkünk oda, ahonnan vétetett, ahonnan ide küldetett, vissza a Teremtőhöz. Mert különben mit érne ez az egész csavargás itt a földön pár évtizedig, ha ezzel vége lenne.
Kérdeztem Misit, amikor pár napos volt: – Mondd el Misi, amit neked mondtak, amikor ide küldtek. Mi volt egy hete, amikor elindítottak? Honnan jöttél? Milyen szavakkal bocsátottak útnak, és kicsoda küldött? Mi volt a jelszó?
Mert csak ezt kellene tudni egy életen át. A jelszót, amivel kiléptünk a mennyekből, mert majd ezzel a jelszóval eresztenek vissza.
Mit mond a dán királyfi a túlpartról? „A nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó”. – Mert hiszünk is, meg félünk is. Mert nem tudjuk, milyen az a tartomány, s ilyenkor, halottak napján, túl a hatvanon, egyre inkább ráébredünk: utazók vagyunk, zsebünkben a vonaljegy, amely csak vonaljegy és nem retour!
Mit írt Babits beteg gégével, önmagát bíztatva 1936 őszén?
„Este van már, sietnek az esték / álnokul, mint a tolvaj öregség, / mely lábhegyen közeledik halkan, / míg egyszer csak ugrik egyet, s itt van! / Nem tudjuk már megunkat megcsalni: / oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”

Fogom Misi kezét, sétálunk a temetői avarban.