Jegyzet

Legutóbb az írek bírósági megnyilvánulásairól szóltam, amikor egy gyilkosnak menlevelet adtak jogi csűréssel-csavarással. Ezt a játszmát mi magyarok elvesztettük. (Persze magunkra vessünk, miért engedtük el óvadék fejében a gázolót; nagy valószínűséggel tudható volt, hogy többet sosem látjuk. Ez a mi bírónk sara). De most tovább kérdezek.
Első kérdésem: Miért vagyunk mi magyarok olyanok, hogy minden nemzetközi jogi perünket elveszítjük. A pechszéria még 1997-ben kezdődött, amikor a bős-nagymarosi pert vesztettük el Hágában. A nemzetközi bíróság dodonai ítélete azóta is lehetővé teszi, hogy a Dunát északi szomszédaink a maguk hasznára eltereljék. A sor idén nyárvégén folytatódott Sólyom László emlékezetes, révkomáromi be nem engedése kapcsán indult kötelezettségszegési eljárással, amikor egy európai uniós állampolgárt nem engedtek be a tót atyafiak 2009-ben Szlovákiába. (A tót név ne tévesszen meg minket, és ne kezdjünk el tiltakozni, hisz minden rendes felvidéki, nem magyar embert így hívtak ezeréve – lásd a magyar telefonkönyvben fellelhető azonos vezetéknevű egyedek nagy számát). Sólyom felebarátunk végül is egyike a legutóbb idézett jogászoknak, (fától az erdőt nem látva), aki az Alkotmánybíróság elnökeként 1993-ban úgy utasította el a Zétényi-Takács igazságtételi törvényt, hogy az elévülés intézményét alkalmazta – mintha 1949-től negyven évig honunkban eljárás indulhatott volna kommunista vezetők ellen, csak ezt elmulasztottuk, ezért elévült. Sólyom László be nem engedése Révkomáromba botrány volt, s mit mondott erre az európai bíróság, hogy igazuk volt a tótoknak, mert Sólyom László nem csak európai citizen, de államelnök is, és az elnökökre más szabályok vonatkoznak, mint a síma állampolgárokra. Ezt a pert így hát elegánsan elvesztettük, felebarátaink megnyerték, a perköltség mindannyiunkat terhel. A jogtalanság jogszerűvé lett (mint a Benes törvények, amelyeket az európai közvélemény elfogad; azok maradhatnak.)
Aztán elvesztettük a bírók nyugdíjazási perét is, amely ugyan teljesen felesleges szkanderezés volt a kormány részéről, de az eljárást meg kellett volna szüntetni, miután a magyar alkotmánybíróság a jogszabályt megsemmisítette. Tehát a bírák Luxemburgban elkövették azt a hibát, amelyre már Póka Endre orosz tanárom figyelmeztetett gimnáziumi éveim alatt, hogy: „dögbe nem lövünk, mert akkor döxag lesz, x-szel”. Miként lehet egy jogi norma érvénytelenségét kimondani, amely már nincs, azt bizonyára tudják e jeles bírák.
Vagy itt van a friss tokaji-ügy, amelyet megint a szlovákokkal szemben vesztettünk el, feljogosítván a bíróság tót felebarátainkat, hogy silány boraikat tokajiként forgalmazzák, rontva ezzel az igazi tokajiak renoméját. Vagy emlékezzünk Vajnai munkáspárti aktivista vörös csillag viselési perére, amelyben európai bíráink szintén megváltoztatták a magyar bíróság ítéletét, megállapítva, hogy a vörös csillag nem egyenlő a nyilaskereszttel, mert az utóbbit nem, de az előbbit nyugodtan ki lehet tűzni a mellünkre, a szívünk fölé, mert nem totalitárius jelkép. (Hejj, ha csak egyet e jeles bírák közül be lehetne utalni Recskre! Csak egy éjszakára.) És a tatai sortűz per egyetlen élő puskásának felmentése?! Azt is elvesztettük. Az európai bíróság kimondta, hogy nincs egyenlőség nácizmus és bolsevizmus között.
Miért van ez így? Mert az úgynevezett Nyugat máig nem érezte a bőrén a kommunizmus terrorját, de átélte a hitleri terrort. Párizst a nácik szállták meg, Budapestet a szovjet. Francia maquisardokat az SS akasztott fel, a magyar nőket a szovjet katona becstelítette meg. De ez kevés, hisz gondolkodjunk. Nem éltünk az inkvizíció idejében, de azért véleményünk van róla. S persze ne feledjük, Sztálin – Churchill és Roosevelt szövetségese volt (de csak az után, hogy előbb Hitleré volt)!, s egy szövetséges állam magatartását mégsem illik kritizálni!
Amíg a Lajtán túli felebarátaink nem érzik a saját bőrükön azt, amit mi éreztünk a vasfüggönyön innen, addig nincs esély a totalitárius diktatúrák közötti egyenlőségtételre. Mehetünk mi Pontiustól Pilátusig.
Mit mondott Bánk bán Tiborcnak? „Buzogj vér, csak buzogj!” Ennyi jut nekünk ma is, örök Tiborcoknak.