Jegyzet

Új év kezdődött (már legalább is anyaszentegyházunkban), ún. C év, vagyis Szent Lukács evangéliuma lesz soron egy évig. Elkezdődtek a hajnali roráték. A három héten át tartó korai felkelés erősíti a lelket (és a testet is), mindenkinek javallom. A csendes, alig világított templomban oly jól el lehet gondolkozni életről-halálról, újrakezdésről. Számot vetni az eltelt évben történtekkel, mit végeztünk a tervekből és mit nem, új terveket készíteni a jövő évre. Rágondolni idén elvesztett barátainkra, családtagjainkra, imádkozni értük a csendes misén, amíg a kántor énekli az orgona megett, hogy Rorate coeli desuper, et nubes pluant iustum.
És várni, nem a mise végére, hanem az Eljövendőre, akire így tél elején minden évben várunk, s aki, ha eljön, elhozza azt, amire mindannyiunknak szüksége van: A békességet. Nem csak a nemzetek között, de köztünk, mai magyarok között is – akik úgy szeretjük igazunk védelmében egymás torkát fojtogatni; mert mégis csak tűrhetetlen, hogy az Isten engedi azoknak a létezését, akik nem szégyellik még azok után idetolni a képüket…, meg akiknek van merszük megcsúfolni…. mit is? A demokráciát, a szólásszabadságot, az emberi jogokat; nota bene, aki olyant mond, ami nem korrekt, az fasiszta. (Isten a tudója 1922 előtt mi volt a szitokszó?) Te elvetted az emberi jogaimat; te meg a szabad választásomat veszélyezteted; te meg elsikkasztottad és kimenekítetted az Isten pénzét is. Te meg egy senkiházi alak vagy, mert nem határolódsz el X-től, Y-tól, Z-től.
Mert mára kétfelé szakadt az ország; az egyik rész mond valamit, a másik rész elhatárolódik tőle. Szalad, mint a hithű muszlim a Kába kőhöz, hogy megérinthesse, vagy hogy felpattanjon arra a villamosra, amelyen már ott ülnek, akik korábban elhatárolódtak; azoknak már ülőhelyük is van; és szalad, mert ha lemarad, akkor legközelebb őt fogják elmarasztalni azok, akik már gyorsabban elhatárolódtak. S ha mégsem határolódsz el, akkor ők fognak téged is elmarasztalni: mi van?! ez miért hallgat;?! Csak tán nem ugyanazt gondolja?
Nekünk nem kell arra a villamosra felpattanni, mert mi már 20 éve is, 50 éve is, 70 éve is ott ülünk ezen a villamoson, sőt mondhatom, mi ezen a villamoson születtünk.
De te csak ülj a sötét padban, az se baj, ha az utolsóban, és gondolj az Úr első eljövetelére, az Adventus domini-re. Mert bárhogy is hirdetik csodablöffölők december 21-ét – amikor a maja naptár szerint vége lesz a világnak –, ez most még nem a Parusia, vagyis az Úr második eljövetele (ahogy az az Apokalipszisben meg vagyon írva), amikor a kosok balra és a juhok jobbra… Ez még csak az első eljövetel, amikor a császári statisztikai hivatal megrendezte az első népszámlálást; és nem a számlálóbiztosok mentek a néphez, hanem a nép ment egykor volt falujába. Ez még nem a vaspálca, ez csak a jászol.
Ülj hát csendben (jó ha sálat is veszel, mert már hűvösek a hajnalok), és gondolj arra, hogy tavaly is így ültél itt; s adj hálát az Úrnak, hogy egy évvel öregebben most is itt ülhetsz…, hogy nem te voltál, aki kisodródott…, aki lezuhant…, akit leszúrtak…, aki bennégett…, aki hosszú szenvedés után…, aki tragikus hirtelenséggel…, aki türelemmel viselten…
Nem. Te ezt az évet is át- és végigélted, ezt az évet is végigdolgoztad (pedig nem volt könnyű), de te ebben az évben is bevallottad, befizetted és nem kértél részletet, nem kértél halasztást, nem kértél méltányosságot. Mert a tavaly eljött Úr méltányos volt hozzád, hogy még itt lehetsz.
És kérdezd meg magadtól: hazudtam-e sokat barátaimnak, rokonaimnak, választóimnak, ügyfeleimnek, nézőimnek? Sikeres voltam, vagy csak rákevertem a tapsot a mondandóm végére? Valóban az voltam-e, aki vagyok, vagy megint becsaptam magam és másokat, mert hipokrita voltam.
Mert egy éve ugyanúgy eljött az Úr kisgyermekként a tehén és a szamár közé, és negyedfél hónapra rá újra megfeszítették; de feltámadott és megváltott téged. És most meg vagy váltva. Érzed? Vagy mégsem? S ha nem változott semmi, a bűneid ugyanúgy veled maradtak – bár már öregszel, amikor a bűnök, mint az aszott kecskét a bolhák, elhagynak – ennek ki volt az oka? Te, vagy az Úr? Nyilván nem te, hisz te jó ember voltál, és ebben az évben is az maradtál; nevelted gyermekeidet, szeretted felebarátaidat, a leejtett pénztárcát visszaadtad (miután megnézted van-e benne valami), felebarátod feleségét is rábeszélted, menjen vissza a férjéhez (miután fűt-fát ígértél, ha megteszi), adományt is adtál a perselybe (miután húsz százalékot visszakértél a közbeszerzés nyertesétől), és mindig elhatárolódtál, amikor kellett, mert te nem csak politikailag vagy korrekt, de általában is.
Elmúlt ez az év is, semmi sem változott. Érzed, hogy megváltott az Úr? Hát persze, de azt is tudod, felesleges volt, mert téged nem kell megváltani; menjen azokhoz, akik még csak keresik a keskeny utat, rohangásznak az autópályán, és fülük botját sem mozgatják az Úr tanítása iránt.
Ülj csak ott az utolsó padban, és hallgasd a kántort, a záróénekkel: „Ébredj ember mély álmodból / Megszabadulsz rabságodból! /Közelít már üdvösséged / Eltörlik már minden vétked”. Jó lenne – gondolod –, ha nem ilyen ósdi, százötven éves énekeket énekelne a kántor; ezek a szövegek semmit sem mondanak a ma emberének. Miféle álom, milyen ébredés és micsoda rabság?!
Fél térdedre ereszkedsz, keresztet vetsz és kimész.
Jó lesz sietni, fél kilenckor már tárgyalásod van.