Jegyzet

Barátaimmal ebben az évben is folytattuk gyalogos zarándokutunkat, amelynek végcélja Galbatő. Ezt a Mária kegyhelyet még azok sem ismerik, akik a Mária-tisztelettel hivatásszerűen foglalkoznak, mert ez a kegyhely Közép-Európa egyik félreeső helyén található, Szlovákiában, Bártfától északnyugatra, közel a lengyel határhoz. Sokszor lesz még telihold, amíg odaérünk.
Idén januárban Balassagyarmatról indultunk és Gyöngyöspatáig jutottunk.
Gyöngyöspata egészen a közelmúltig csak a XVII-ik században faragott, világviszonylatban egyedülálló hársfa oltáráról, a Jessze fájáról volt híres, amelyet ismeretlen lengyel mesterek faragtak négyszáz éve. Izáj (vagy Jessze) ember nagyságúként fekszik az oltáron, s törzséből, mint egy családfa nőnek ki mindazok, akiken, mint ősökön át, Jézus megszületik. Maga a templom régebbi, mint az oltár.
Én már jártam itt az elmúlt évtizedekben kétszer-háromszor, de most gyalog érkeztem Patára és gyalog utazni mindig más. Mínusz nyolc fokos reggelben indultunk Nógrád és Heves megye határáról, majd egy elhanyagolt erdőben felkapaszkodtunk a szűcsi szőlőhegyre, és lassan sétálva a havas földúton leereszkedtünk Szűcsibe, onnan pedig Gyöngyöspatára.
Gyöngyöspata neve fogalommá vált akkor, amikor cigányok és szélsőségesek konfliktusáról zengett a honi sajtó, mint ahogy fogalom lett a kilencvenes évek elején Dabas Sári is, egyházi iskolája felállításakor. Éppen fél négyre értünk oda, amikor a templomban kezdődött a szentmise. A szűcsi pap celebrálta, akiről tudni kell, hogy vak – informált egy néni, a templomlépcsőkön felfelé igyekezvén. Ha nem mondja is, feltűnt volna, mert hiányzott az oltárról a misekönyv, de nem hiányzott semmi a miséből, mert a pap fejből mondta a mise teljes szövegét, még az aznapi evangéliumot is úgy, mintha olvasná.
Ültem a románból gótikussá vált templomban, ahol nem nagyon volt hely a padokban, és hallgattam ezt a papot, aki nem adta fel, nem ment nyugdíjba, hanem megtanulta a mise kánonját, és minden nap megtanulja az evangéliumot és végzi a dolgát, amire felszentelték.
Elgondolkodtam, hogy olvashatja (mit olvashatja, mondja) azt a szakaszt, amikor Bartimeus fia, a jerikói vak kiált az Úrnak és csak egyet kér: - Uram, hogy lássak! Ez a pap, akinek a nevét sem tudom, legyőzi minden nap a lehetetlent és nem kell kérnie, Uram, hogy lássak, mert ő lát. Messzebb lát, mint mi két ép szemünkkel. Áll a gyöngyöspatai istenházában, és látja, milyen szégyenteljes volt ebben a gyönyörű Mátra-aljai községben frontot nyitni olyanoknak, akiknek se a cigányság ügye, se a nem cigányok ügye nem fontos, hanem csak a saját ügyük. Ez a vak pap bizton látja, milyen alantas volt nemzetiségi konfliktust gerjeszteni, noha nem történt más, mint a faluban élő egyes emberek nem ismerik a tízparancsolatot és ennek megfelelően megkívánják és elveszik a más tulajdonát. Ezért persze nem jár Nobel-díj, de kérdezem, mennyivel kisebb bűnös, aki ugyan nem veszi el felebarátja tulajdonát, de elveszi felebarátja feleségét. Vagy aki saját pártja fényezésére összehív több tucat bakancsost, úgymond rendet csinálni, az ugyanolyan bűnös, mint aki nyolcvan kilométerről, innen a fővárosból utazik Patára, és szegregációt kiált, és a szerencsétlen cigányok sorsán sütögeti a saját pecsenyéjét. Ez a vak pap ott a patai templomban mindezt látja, mint ahogy mi, józan keresztények is látjuk, hogy ami e faluban történt, az se a cigányok, se a nem cigányok érdekét nem szolgálja, hanem csupán azokét, akik ebből a felgerjesztett konfliktusból akarnak megélni. Mert lássunk tisztán. Ezek a szerencsétlen idevaló emberek, legyenek cigányok vagy sem, megoldanák a maguk konfliktusát, ha nem akartak volna országos ügyet gerjeszteni belőle azok, akik ebben a bizniszben utaznak. Akik bakancsos felvonulást szerveznek, vagy akik buszokkal „menekítik” a cigányasszonyokat és gyerekeiket a nemlétező pogrom elől. Mert még mindig ott tartunk, hogy van az „én cigányom” és van a „te cigányod”: Az enyém az áldozat, a tied az tolvaj, és amíg ez így marad, addig mindig lesz cigány-kérdés, és mindig lesznek, akiknek bár van két ép szemük, de nem fognak vele sosem helyesen látni.
A mise végén egy patai pincébe megyünk, ahol a háziasszony a gádorban terít meg mind a húszunknak. Forró hurkával és hideg pálinkával vár és persze pogácsával, borral. Kortyolom a pincehideg jó mátraaljai rizlinget, de még mindig az a pap jár a fejemben és persze a mi zarándoklatunk. Idén is 115 kilométerrel közelebb kerültünk a Szűzanyához. Ezt a száztizenötezer métert szétosztanám itt a helybeli cigányok és nem cigányok között, mert csak akkor lesz béke kicsiben és nagyban is, ha ezek az emberek közelebb kerülnek a tízparancsolathoz, és ha lesz kiengesztelődés. Ezt pedig csak magán kezdheti mindenki.
Becsukom a szemem és elképzelem e pap mindennapjait.
Aztán kinyitom, mert látok.
Nekem látni adatott.
Nekünk látni adatott.