Jegyzet

Este fél nyolcra értem le Csobáncra, a szőlőmbe. Egész héten esett a hó, és aggódtam: be tudok-e menni a kocsival a házig; de Hála Istennek, nem az útra fújta a havat a szél, így egész a pincéig hajtottam, és amikor kiszálltam a havas, téli éjszakában, ragyogtak felettem a csillagok. Nyáron is szép, de télen talán még szebb ez a vad táj, a civilizáció szinte teljes mellőzése. Nincs fényszennyezés, mint bármerre, ahol élek; itt, ha felnézek az égre – mint most is –, látom a Tejutat és távol a káptalantóti templom kivilágított tornyát.
A magammal hozott ételeket felvittem a házba, mert rájöttem: egyszerűbb, ha előző nap itthon megfőzök mindent, mintha holnap kezdeném, mert délelőtt már itt lesznek a barátok.
Miért is? Mert most ünnepeljük Zaragozai Szent Vince ünnepét, amely minden évben az első szőlő védőszent. Vince a neve miatt lett az, aki, mert latin nyelvekben a neve – vinum: bor, és cent: száz, predesztinálta erre. Vincét, mint korai keresztény vértanút, a negyedik század elején ölték meg kivételes kínzások után, s most hozzá imádkoznak először az évben a szőlősgazdák. Mit mond a hagyomány? Ha csorog Vince / tele lesz a pince. Idén január 22-én a havas keréknyomokban olvadt hólé csordogált, az idén is szép szüretre van esélyünk.
Ez persze kevés lenne, ezért a másnap érkezett barátokkkal – a kötelező pálinka felhörpintése után – körbejárjuk a szőlőt. Természetesen itt van Szabó úr, a vincellérem is; az ő feladata egy karban jól elférő szobor vitele. A szobor nem Vincét ábrázolja, hanem első könyvem címadóját, Szent Lecsót, azaz Lecio di Umbriát, a kora keresztény vértanút.
Tucatnyian vagyunk, körbejárjuk a szőlőt, és mind a négy sarkát meglocsoljuk Szent János napján megáldott borral és imádkozunk egy-egy üdvözlégyet és miatyánkot a jövendő jó termésért. Ragyog a nap a Csobánc felett; messze szemben Szentgyörgy hegye, lágy szél fúj, a hagyomány szerint most választanak párt a madarak is. Szép régi, keresztény hagyomány a vincézés, s amikor átfázva, kissé áthűlve visszatérünk a házba, ahol bepárásítja szemüvegünket a rotyogó báránypörkölt és a marha húsleves gőze, akkor előkerülnek a borospoharak és koccintunk. Mivel? A tavalyi rizlinggel, amelyért ugyanígy imádkoztunk egy éve, s lám, eredménye volt az imának: kiváló lett a tőkék termése.
A vasárnapi evangélium jut eszembe, Jézus első csodája Kánában. Jézus, anyja, és tanítványai ülnek a menyegzőn; jó a hangulat, esznek-isznak, szép a menyasszony, fiatal, mosolygós, és ki tudja, miért, tán elszámolták magukat, vagy csak fukar volt a vőlegény (van ilyen), egyszer csak elfogy a bor. Ennél rosszabb hír esküvőn nem jöhetne. A házigazda anyja Mária barátnője, s vele közli először a rossz hírt. Mit tesz Mária? Amit minden anya tenne, odafordul mellette ülő fiához: – Képzeld, nincs több boruk. Mit mond erre Jézus? Amit mindenki mondana: – Mit akarsz tőlem, nem az én gondom. De mond még többet is. – Még nem jött el az én órám. Mit jelent ez a mondat? Jézus, aki harminc éve „csak” ember, még nem érzi magában a jelet, hogy Isten is. Még úgymond „magánemberként” ül a lakodalmon, semmi istenség; még nem érzi, tud-e, akar-e csodát tenni.
Mi a csoda? A természeti törvények áthágása, amit csak az Isten képes megtenni. Jézus még vár, eszik, szájába vesz egy falat sült bárányt, salátát hozzá, és megissza a poharába töltött utolsó korty bort. Még nem jelentkezik meg benne az Isten.
Csak egy valaki tudja, hogy eljött az idő, és ez az anyja. Ő már hatodik érzékétől súgva érzi: itt az idő, itt az óra. Ezért azt mondja a szolgáknak: – Tegyetek meg mindent, amit csak mond! Honnan tudta, hogy eljött az idő? Már vannak tanítványok, de még nem történt csoda. Péter anyósa már lázas beteg, de még nincs meggyógyítva. Mária mégis érzi, mert emlékszik arra a keserves három napra 18 évvel korábban, amikor nem találta a fiát, csak végül a templomban, az írástudók között. Senki más, csak ő beszélt egy angyallal, Gabriellel, aki közölte vele a hihetetlent… És akkor Jézust átjárja a Lélek, mert ebben a vidéki kisvárosban eljött az idő, az ő ideje. – Töltsétek meg a korsókat vízzel, merítsetek és vigyetek belőle a násznagynak! – mondja; a többit már ismerjük.
Mit tett az Emberfia? A vizet borrá változtatta. Miért? Mert ez kellett legyen az első lépés. Nem a kánai vőlegényt akarta kihúzni a slamasztikából, ennél emblematikusabb a cselekedete. Megtette a kezdőlépést itt, az Első ebéden, az Utolsó vacsora asztala felé. Az első lépcsőt, amelyet majd összeköt az utolsóval. A vizet borrá változtatta, hogy nagycsütörtökön a bort saját vérévé tegye. Kánától egyenes ív vezet Jeruzsálemig. Aki a vizet borrá tudja tenni, az a bort vérré tudja tenni.
Koccintunk a jó meleg házban, párás lesz a metszett poharak oldala, s ha nem is gondolunk rá, azért ott van bennünk a fohász: – Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a bort. Szent Vince a segítség, de az igazi szőlősgazda az Emberfia. Minden szőlősgazda egy szent misztérium részese, minden metszés, permetezés, kacsolás és szüretelés egy irányba visz minket, megteremteni a bort, amelyből nem mi, de az Isten ad nekünk földi és égi italt.
A levesben főtt marhapofa fenséges, a bárány pörkölt a galuskával csodálatos és a csobánci olaszrizling majdnem olyan, mint a kánai.
Szent Vince, ora pro nobis!