Jegyzet

Emlékszem, még egyetemista korom elején udvaroltam egy lánynak, s akkor tapasztaltam először, hogy valaki, bár megvan minden szellemi képessége, mégsem hisz a transzcendenciában.
Mi a hit? Amit a Credo-ban minden alkalommal elmondunk.
Miben hiszek? A három isteni személyben. A Fiú emberré születésében, önkéntes halálában, feltámadásában. Hiszek a bűnök bocsánatában, a test feltámadásában és az örök életben. Hogy úgy mondjam, ez az utolsó három az „érdekes” csak számunkra, de az utolsó három nincs a korábbiak nélkül; mintegy függ az előzőektől. S mikor magától értetődően elmondtam ennek a lánynak mindezt, akkor láttam, hogy ez számára ’kínai’. És hiába mondtam neki a legegyszerűbb tételt: ha nincs túlvilág és örök élet, akkor mi a fenének hangyázunk itt évtizedekig, jövünk a semmiből és eltűnünk a semmibe? – de nem vettem észre, hogy bármit is megmozdítottam volna benne. Mert nem volt hite.
Hitünk kétféle lehet: örökölt és kapott. Könnyű nekem – ahogy Márai írta a szabadságról: „És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik / Ők, akik örökségbe kapták / Ilyen nagy dolog a Szabadság?...”
S ez igaz a hitre is.
Mi a hitet örökségbe kaptuk. Kitől? A szüleinktől, akik már eltávoztak az örökkévalóságba, s bár sok mindent hagytak ránk (lakást, családi ékszereket, étel recepteket, emlékeket, történeteket), de mégis a legfontosabb, amit ránk hagytak: a hit. Könnyű annak, aki beleszületik valamibe, ami oly sajátja lesz, mintha ő maga lenne; ahogy a csecsemő szopni tudja az anyatejet, bár sosem tanították rá, úgy szívtuk mi magunkba szüleinktől, meg a Mártírok úti ferences atyáktól, Achilles testvértől, hogy van Isten. Mi vagyunk a szerencsések, akiknek ölébe hullt a hit.
S persze, aki nem született a hitbe, akinek nem adatott meg ez az örökség, aki élete különféle szakaszaiban kereste vagy nem, de megkapta a hitet – ő a másik. Mert a hitet nem lehet megtalálni. Ha keresed sem biztos, hogy megleled, s van, aki nem is gondol rá, s egyszer csak kinyílik lelkében a hit virága. Mert a hit nem szerezhető meg, mint a tudás. Ha szőlésznek tanulok, egy idő után tudni fogom, mit kell tennem a szőlőhegyen, hogy jó borom legyen; de bármennyit tanulnék teológiát, bármennyi egyházatyát, hittudóst olvasnék, hogy majd szétdurranna a fejem, akkor sem lenne meg bennem a hit, ha nem kapom meg.
„Credo, quia absurdum” – mondta a kárthágói Tertullianus a második/harmadik század fordulóján. Hiszem, mert felfoghatatlan! És éppen ez a hit lényege. Mégis a XVIII-ik századtól kezdődően a hit egyre hátrább szorul az emberiség történelmében és preferenciáiban, s egyre inkább fölébe kerekedik a tudományok bizonyítottsága. S mert az elmúlt 250 évben a bizonyítás lett az igazság egyetlen forrása, így a hit elvesztette vonzó erejét, hiszen a hitigazságok már nem lettek igazságok, mert igazság csak az, amit bizonyítani tudok. S tudom én bizonyítani Isten létét? Aquinoi Szent Tamás megpróbálta, de minek, hisz a hittételeket éppen nem kell bizonyítani.
És mielőtt belátnánk, hogy a meccset elvesztettük, és levonnánk a konzekvenciákat – mint azt tette II. József és kebelbarátja, Rákosi Mátyás: „szerzeteseket elhajtani, a nép ópiumát felszámolni, a vallás majd elhal”, mondá Vlagyimir Iljics Uljanov – egy pillanatra álljunk meg. Az se baj, ha betérünk az első szembejövő templomba (nem lesz könnyű, mert napközben minden ajtó zárva); üljünk le a félhomályos padba és gondolkozzunk el. Hit és bizonyosság egymásnak nem konkurrenciája, nem egy bajnokságban játszik; itt valamit szándékosan és végzetesen összekevertek. Hit és bizonyosság nem ellenfele, hanem éppen kiegészítője egymásnak, mert ahol a bizonyítás véget ér, ott kezdődik a hit. Ahogy egykori teológiai tanárom, Nyíri Tamás mondta: „A tudományok azt a kérdést teszik fel és válaszolják meg, hogy mi ez? A teológia pedig azt, hogy miért ez?” Az emberi agy működéséről már tízezerszer többet tudunk, mint száz éve, de egyet ma sem tudunk, hogy miért van ez így. Tudjuk, hogy a Föld a Nap körül forog, tudjuk, hogy a gravitációnak köszönhetően nem szállunk el a világűrbe, de azt ma sem tudjuk, hogy miért van ez így. Folytassam? Elég annyi, amint Babits mondja az Esti kérdésben: „vagy vedd példának a piciny füszálat /miért nő a fű, ha majd leszárad? / miért szárad le, ha újra nő?”
A hit nem vetélytársa a bizonyosságnak, mert meghaladja azt. A transzcendencia sosem válik bizonyossággá – amely persze csak e földi létre érvényes, és csak addig az utolsó pillanatig, amíg az agy – azt mondják a szív megállása után még 4-5 percig – dolgozni tud.
De az utolsó másodperc utáni első másodpercben majd bizonyossá válik, amiben eddig csak hittünk.