Jegyzet

Valahányszor kinyitottam a kis kerti kaput és hátrasétáltam a házba vezető ajtóhoz, mindig lenyűgözött a kert bujasága. Az ajtó sosem volt zárva, s amint beléptem, mintha templomba léptem volna, mert a műterem méretei, az északi oldalfalat helyettesítő hatalmas üvegablak mind erre utaltak, s persze a képek. Nem csak a falon, de a földön mindenfelé. S a legnagyobb, az éppen munka alatti -, amely ott állt a motorral mozgatható festőállványon, s amely ritka kivételtől eltekintve mindig szentkép volt. És kétoldalt az üres és tele festékszórók, ecsetek, hatalmas pálmák és hibiszkuszok, fényképek, szárított virágok laza összevisszaságban, és a macskák, akik (sic!) oly természetességgel élték világukat, mintha e sokminden nekik szolgálna.
Egy városban születtünk, a Duna mellett, Baján. Hamvas Béla szerint a magyar mediterránum itt Tapolca alatt kezdődik, és kiszélesedve, mint egy szoknya, magába foglalja Zalát, Somogyot, Baranyát és a Duna alsó folyását. Baja bizton a legmediterránabb magyar város; rokona Zárának, Fiumének, Spalatonak. Baján nyári délben úgy süt vissza a meleg a Főtér varázslatos bazaltköveiről, hogy a Szentháromság szobron az Atyaisten szaporább szárnycsapásokra bíztatja a Szentlelket. Baja délre néz, itt még a bevándorolt svábok is lecsót esznek és szármát, minden második étel paradicsomos és paprikás, a Duna is délre folyik. Baján születni kivételes szerencse, mert Baja igazi szülőföldnek való hely.
S mégis Baja egy országban van Badacsonnyal, nem csak Magyarországban, hanem a magyar mediterránumban is. Mit ír Hamvas? „A helynek valami rokonsága van az arannyal, amit a mediterrán vidéken csak Provence-ben látni, néhol a kisázsiai partokon, és Nagygörögországban...... A levegőben aranyszemcsék csillognak, mint a dalmát szigetek között a mistralban, és ebben a tündöklésben érik a szőlő.”
Baján születni és Badacsonyban fél évszázadot átélni - kivételes szerencse, s még inkább az, hogy festeni kellett! Mert e tájon jó kiülni a szőlő közötti malomkő asztalhoz, nézni a Szentgyörgy-hegyet, egy kancsó bort meginni a délutáni napfényben, és novellát írni, olyant, amelyben kicsordul az aranyfény a lapok közül – de mennyivel szebb festeni. Ez a táj megszüli a maga művészét. „Difficile est satiram non scribere” – írta Iuvenális – „nehéz dolog szatírát nem írni”.
E helyt nehéz dolog nem festeni.
A kisasztalon az elmaradhatatlan pogácsák, a kávé, és egyszer még a Kossuth díját is kézbe vehettem. – Milyen nyápic ez a Kossuth – gondoltam –, de hisz a díjat nem ez a bronzszobor jelenti.
Jól esett kéthavonta, negyedévente legurulni ide a Római útra a csobánci szőlőből, hozni egy palackkal az olaszrizlingünkből és kicsit megbeszélni, mi történik a világban, Badacsonyban, s főként Baján. Mert Baja senkit nem ereszt el; élhetünk bármely táján az országnak, a világnak, mi halálunkig bajaiak maradunk. És jól estek a finom csipkelődések is, mert hisz nehéz dolog szatírát nem írni.
Nem volt haragosa, és senki, aki – ha ismerte –, ne szerette volna. Olyan volt a személyisége, mint a képei. Azt mondják, a kutyák egy idő után hasonlítani kezdenek a gazdáikra; vagy hogy mindenki olyan ügyvédet talál magának, mint amilyen a személyisége; bizton tudom: a festmények is a festőre hasonlítanak. Erzsike haja ezüst volt, a szíve arany. Sosem sietett, sosem láttam idegesnek, sosem kapkodott; oly hófehérek voltak a gondolatai, mint a téli Balaton, és sosem volt köztük rianás. Nem lehet véletlen, hogy ez a lélek megjelent a vásznakon is: arany tűnt fel a Háromkirályok palástján, a badacsonyörsi domboldal naplementéjében, a Kisjézus glóriájában – és ezüst a Tó jegén, az angyalok szárnyain, a Szűzanya köpenyén.
Arany és ezüst – máig a két legfontosabb, emblematikus érc; hisz ha valamit első- és másodsorban jelezni akarunk, akkor arany- és ezüstérmet adunk neki.
Példát adott nekünk, akik őt magát is, s nem csak képeit ismertük.
Miként is gondolta az a Jézus – akit annyiszor megfestett, ott messze délen, egy másik tó, a Genezáreti partján –, miként gondolta a szeretetet?
Látom a szemét: ha ezt most hallaná, legyintene, és gyorsan másról kezdene beszélni. „Inkább azt mondja meg” ... - szokta volt kezdeni.

Kedves Erzsike! Most éppen inkább ezt mondtam meg – sajnos már csak így utólag.
Múlt szombaton Baján eltemettük Udvardi Erzsébetet.