Jegyzet

Először a futballisták voltak fiatalabbak nálam, aztán a futballbírók. Ezzel még nem volt semmi baj. Aztán jöttek a politikusok, először egy francia miniszterelnök, aztán már a magyar is. Mire felocsúdtam, már a bíborosok is később születtek nálam, és most bekövetkezhet az is, amire sosem számítottam, még a római pápa is öcsém lehetne.
Eddigi életemben öt konklávé volt, ötször hangzott fel a híres mondás: Habemus papam! Van pápánk. Ez azonban most más, hisz az utolsó pápa nem halt meg, hála Isten itt él közöttünk, csak lemondott. Lemondott s most elolvashatja mindazt, amit halála után írtak volna róla, értékelvén munkásságát.
Tulajdonképpen a múlt héten, február utolsó napján, nyolc évvel halála után ért véget Karol Woytila pápasága, mert ez a nyolc év appendix volt, (ahogy azt megboldogult Bólyai János írta volt), függelék, a nagy műhöz, a huszonhat éves nagy alkotáshoz. Ahogy Dosztojevszkij mondta: „Mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk elő”, úgy Benedek is Woytiláéból. Nem csak azért, mert harminc éve ő hívta maga mellé, a Hittani kongregáció prefektusává, hanem mert Ratzinger semmit sem változtatott a woytilai művön, csak egyet, odatett II. János Pál amúgy sem rövid neve elé még egy szót: Beatus, vagyis Boldog. Tehetett volna egy másikat is: Sanctus, vagyis Szent, ahogy azt a Szent Péter téren 2005 áprilisában, a temetésén a hívek skandálták: - Santo subito! Szentet azonnal!
Akinek van összehasonlítása, azt mondja: Josef Ratzinger a világ jelenleg élő legkiválóbb teológusa, de nyolc éve már nem tud igazán az lenni. Ha valaki a legjobb zongorista, az ne legyen a zeneakadémia igazgatója, hanem játsszon. A legjobb szakács ne éttermet vezessen, hanem főzzön. A legjobb teológus írjon és tanítson. És most majd újra azt teszi, mert volt elég bátorsága felmenteni magát és lemondani. Mert ehhez igazi bátorság kellett, vállalni a tettet a Vatikán előtt, az egyház előtt, az emeberek előtt, önmaga előtt és az Isten előtt. Hiszen a pápák jutalma azonos a gyilkosok büntetésével: életfogytiglani.
Benedek pápa ezzel a gesztussal mutatta meg, hogy nem csak pápa, de teológus is. Meglépte azt, amire az egyházjog lehetőséget nyújt, de senki nem tette meg immár nyolcszáz éve, lemondott. Ez a lemondás a gondolkodó teológus győzelme a praxist gyakorló pápa felett. És ezért irígylem leginkább. A teológus, a szellem diadala ez a lemondás a mindennapi ember felett. Hiszen ő is tudta, amikor elvállalta, hogy ez életfogytiglani, és mégis. Mit is mondott február 11-én?
„Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.”
Soha őszintébb mondatot, nem hogy pápától, de senkit mástól nem hallottam. Hányan, de hányan viselik azt a náluknál több számmal nagyobb szellemi kabátot, amely nem rájuk szabott, de valamely oknál fogva belebújtak, s bár tudjuk alkalmatlanságukat, képtelenek lemondani róla. És akkor jön a pápa, aki azért az emberek között nem a legutolsó, és bevallja, nem csak a test ereje csökkent benne, amely 86 éves korára nem lenne meglepő, hanem a lélek ereje is. A kormányosnak nem csak teste, de lelke is elfáradt. Mit jelent ez? A fizikum megfárad, a lélek belefárad. Ha valamit a lélek erejével csinálok, akkor a magyarban lelkesült vagyok, ha nem akkor lélektelen. És ezt a pápa nem várta meg. A lemondó nyilatkozat fent idézett mondata egy pillanatra bevilágít a lélek mélységébe, a megfáradt és belefáradt pápa lelkének eddig látni nem engedett titkába. Hát olyan már a XXI-ik századi világunk, olyan egyházunk, hogy még a pápa is belefárad? Még neki is elfogy a lelki ereje? Miért ne, hisz gondoljunk arra, mit kiáltott Jézus a kereszten.: Éli, Éli, lámma szábáktani!
„Hát jól van így, amice Tompa: / Én skártba, te végnyugalomba;” – írta 1869-ben szegény Tompa Mihály halálakor a jóbarát Arany János, s most ezt elmondhatjuk Ratzinger Józsefnek is, hát jól van ez így amice Benedetto. És persze azt is, hogy köszönjük. Az egész életet és az utolsó gesztust is.
És most jövel Róma új püspöke, tán épp I. Adalbert!