Jegyzet

A tömeg az utcán pálmákat lenget és virágot szór eléje. Hozsanna – kiáltják – áldott, aki az Úr nevében jő! – Az utolsó lap – gondolja Jézus, apostolaira tekintve –, az utolsó lap ebben a könyvben, amikor még félelem nélkül velem vannak, amikor még szeretnek, amikor még egyek vagyunk. Szeretnek, mert szereti őket a nép. Miattam szereti őket, miattam e sok pálmaág és a földre terített ruhák. Miattam e virágvasárnap.
Én választottam őket, hogy segítsék az Örömhírt terjeszteni; hogy annyi évtized gonoszsága, árulása, hazudozása és bűne után eljöhessen a megváltás; hogy akik a halál árnyékában ültek, azok világosságot lássanak; akik reménytelenek voltak, reménykedjenek; akiket tönkre tettek, felemelkedjenek; akiktől mindent elvettek, azok higgyenek, hogy nem lesz ez így örökké.
Én választottam őket, mert kellett, hogy az írástudók és a farizeusok hamissága ellenében eljuthasson minden fülbe az Örömhír.
Én küldtem őket kettesével, járják be az országot; én tanítottam őket, hogy megértsék és megértessék az evangeliumot. Egyszerű galileaiak voltak. Tán, ha nagyanyjuktól hallottak a hitről; anyjuk, apjuk már Heródes alatt lett felnőtt, akikkel megetették a heródiánus maszlagot. Ők már csak azt hallották, hogy éljen a megbonthatatlan római–zsidó barátság. Hogy adtak volna tovább hitet és lelket? De ezek az egyszerű férfiak fiatalok voltak, rámenősek, gyors észjárásúak, bátrak. Nem féltek sem Heródestől, sem a heródiánusoktól. Kitanulták a halász mesterséget, s amikor azt mondtam nekik: „Gyertek, mert emberhalászokká teszlek titeket!” – egy szó nélkül jöttek, pedig akkor még nem tudták milyen felelősség az embereket vezetni.
És most mégis, ennyi hónap után elhagynak. Jövő héttől már nem én vagyok számukra a fontos. Én, aki kijelöltem, megneveztem és kiválasztottam őket. Aki nélkül nem lennének itt, ahol vannak.
Mintha semmit nem tanultak volna e hosszú hónapok során. Mintha nem látták volna, miként gyógyítottam meg az inaszakadtat, a vakot és a leprásokat. Mintha nem tapasztalták volna a tanítás erejét. Mintha nem látták volna Lázár feltámasztását. S mennek, egyre jobban mennek a maguk feje után, mint elszabadult hajó a vízen, ha nincs rajta az evezős. Úgy viselkednek, mintha nem bennük láttam volna az egyház hiteles vezetőit. Önfejűek, akik nem hallgatnak senkire; azt hiszik, hogy minden úgy jó, ahogy ők gondolják; pedig tudhatnák: Krisztus nélkül semmit nem érnek. A barátaik, akiket felkarolnak, korábban vagy farizeusok voltak, vagy az ügyet meglovagló álszentek.
Péter – aki verni fogja a mellét, hogy még a halálba is követni fog –, még aznap éjjel megtagad. Megtagad, mert megijed, amikor meglát kötelekkel összekötve és véresre verve. Most még itt mosolyog és élvezi a nép hurrázását!
Miért van ez így? Hisz rá akartam építeni az egyházat. Kőszikla nevet adtam neki – s mit tesz ez a szikla? Megtagad engem, aki nélkül még mindig egyszerű halász lenne a Genezáret mellett?
Az igehirdetés, az Örömhír mintha csak eszköz lett volna számukra s nem cél. Néha úgy érzem, hogy csak tudják az Igét, de nem hiszik. Szerettek ezek engem igazán, ha ezt meg tudják majd tenni? Megértették-e valaha, hogy nem a hatalom a fontos, hanem az Ige. Ha valaki nagyobb akar lenni a másiknál, akkor szolgája kell legyen. Biztos, hogy én jól tanítottam őket? Hisz ők mind az én tanítványaim! – vagy csak úgy tettek? Talán még a Messiás sem elég egy ilyen harmadíziglen elvadult nemzedékhez? Vagy kevés a tanítás, ha az öröklött személyiség csorba? Jó emberekre bíztam én az evangélium terjesztését?
S ha majd feltámadva újra köztük leszek, vajon még egyszer rájuk bízhatom ezt a feladatot? Mindazok után?
De ki másra? Kaifás sok hivatásos hazudozója az alternatíva. Ha ők maradnak felül, sosem tudja meg a világ, hogy feltámadtam. Ha lenne még időm, s néhány értelmes és tisztességes ember, akkor rájuk bíznám az ügyet. Tudom, vannak, nem is kevesen, de nem akarnak apostolok lenni; rühellik a prófétaságot, mint Jónás; pedig egyre inkább látom: új apostolokra lenne szükség. Talán majd pünkösd, talán a szentlélek ereje még mindent megfordíthat! Talán mégsem tévedtem. Péter kőszikla lesz, András, Jakab, Bertalan, Fülöp, Tádé mind-mind összeszedik magukat, s azzá lesznek újra, akinek hittem három éve, mielőtt kiválasztottam őket.
De ma még jó. Ma még hull a virág, zeng az ének, még mosolyog mindenki, s ma csak én tudom egyedül, mit hoz a jövő?