Jegyzet

A nagyböjt után az élet falatozni kíván, mely érthető, de legalább Húsvét táján csak el kell gondolkodni, hogy az életben mi a fontos nekünk. Természetesen nem lehet minden hónapban vagy minden héten azon elmélkednünk, hogy mi következik ránk nézve Jézus kereszthalálából, mert az élet nem teológiai és lételméleti kérdésekből áll első sorban. Mégis csak az történt, hogy az Atyaisten megszánta ezt a világot és saját fiát küldte megváltásként, hogy még Ádám és felesége által sikeresen elkövetett bűnt megbocsássa; s evégett Fia átvette bűneinket és belehalt ebbe (nem is akárhogy), csak azért, hogy mi megkaphassuk újra az esélyt az üdvözülésre.
Ez a mi hitünk, de a transzcendencia iránti igény egyre csökken, az embernek egyre ritkább a kapcsolata Istennel, mert azt gondolja, nincs rászorulva. Életét már nélküle rendezte be, az egyházat legfeljebb, mint egy szolgáltatót (egy mosodát vagy egy ügyvédi irodát), csak akkor veszi igénybe, ha erre szüksége van (leginkább proccos esküvő vagy temetés esetén). De mi, akik életünket nem akarjuk kizárólag csak annak biológiai értelmében élni, mi azért gondolkodjunk el a kereszt és az üres sír árnyékában, mit is jelent Krisztus halála és feltámadása.
Jézus, aki az Atyaisten fia, eljött e földre, s mert azért jött, hogy meghaljon értünk, ezért nem vette át a hatalmat Izraelben (megtehette volna), nem csinált bohócot a Főtanácsból, sem Pilátusból, hanem hagyta, hogy beteljesedjék rajta mindaz, amit száz éveken át írtak a próféták; magyarul: engedte, hogy megöljék ártatlanul helyettünk. A bűnös engesztelésül mindig állatot áldozott az Istennek, de most először megfordult a dolog, maga az Isten áldozott és nem borjat, kecskét vagy két galambfiat, hanem saját fiát az emberek bűneinek megváltásáért, hogy mai szóval mondjam: a megbocsátásért. Érthető? Alig az. Nekem, az embernek kellene bocsánatot kérni és kiengesztelni, de fordítva, az Isten engesztel ki azzal, hogy fiát adja értünk.
De Jézus tett még valamit; nem csak áldozatot hozott, gavallérosan, 39 korbácsütéssel, keresztre feszítéssel, kínhalállal, de ezután harmadnapon még fel is támadt. Az is szép gesztus lett volna, ha megváltásként meghal értünk; de a lényeg ezután jött! Mert ha nincs feltámadás, akkor ez csak szép emberi gesztus, de a köszönömön kívül mást nem érdemelne. Azzal azonban, hogy Jézus feltámadt és ezzel bizonyította az Isten malasztját (kegyelmét), még azt is: ha benne hiszünk, akkor mi is feltámadunk vele együtt. – Kivéve a megátalkodott bűnösöket, akik a pokolra jutnak – mondják kárörvendő hajlamú keresztények, azzal a jóérzéssel, hogy ők ebben a halmozottan hátrányos helyzetben nem fognak részesülni. Gondoljunk arra az irgalmas Istenre, aki elküldte a fiát, kérésünk nélkül, meghalni értünk: belefér a személyiségébe, hogy egyeseket az örök kárhozatra küldjön? Az isteni igazságszolgáltatás felülírja az isteni irgalmasságot és kegyelmet? Mert kétség kívül meg lennénk lepve, ha a mennyben ott találnánk Hitlert, Sztálint, Rákosit, Nérót etc. Úgy méltatlankodnánk, mint a reggel óta dolgozó szőlőbeli napszámosok, akik ugyanúgy egy dénár fizetséget kaptak, mint a délután háromtól dolgozók. De mit válaszolt nekik az Úr? „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”
Vegyük figyelembe, Jézus a kereszten mindenkire mondta: "Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek" (Lk.23.34) S lehet nagyobb bűn, mint részt venni az ártatlan Emberfia megölésében? Ez a megbocsátás tehát Júdástól kezdve Kaifásig nemde mindenkit megillet? Üres hát a pokol? Nosza, gazemberkedjünk egy nagyot, hisz egyszer élünk! Nem ez a megváltás paradoxona?! Az üres pokol a mindenki üdvözül elvét visszhangozza, nem igaz hát az Inferno kapujára kitett felirat, amit Dante oly érzékletesen ír le: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. De akkor jól írja József Attila kétsoros hexameterének elsője: "Miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis?" Mégis ott a válasz, a második sor is: "Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis!" S ennek a végén már nem kérdő-, de felkiáltójel van! S persze a végső teológiai kérdés: Teremthet-e a végtelen Jóság azért egyetlen embert is, hogy az majd örök kárhozatra jusson? S ezt nem írja felül az ember szabad akarata sem, aki dönthet jó és rossz között, mint azt tette Ádám barátunk hitvesének inicializálására.
Mindezek a kérdések persze mellőzhetők, s a húsvéti hétvége lehet csupán háromnapos ünnep is, finom falatokkal, s ne zavarja meg ünneplésünket mindenféle ontológiai kérdés. Akkor bocsánat, nem szóltam; de ha többek akarunk lenni biológiai lénynél, akkor legalább húsvétkor tegyünk fel olyan kérdéseket magunknak, amelyek miért-tel kezdődnek.
Miért is vagyunk ezen a világon?