Jegyzet

Barátaimmal – akikkel tizennyolcadik éve zarándokolunk egy-egy Mária kegyhegyhez –, most szombaton Domoszlóról indultunk szép, tavaszi napfényben. Célpontunk Recsk volt, amely mintegy 12 km-re van Domoszlótól. Egy kellemesnek igérkező völgyön eredtünk a hegynek és mentünk az egykori Csákánytető közelébe, ahol annyi honfitársunk élvezte a kommunista fasizmus koncentrációs táborának „örömeit”.
Úgy gondoltam, hogy Recskre nem lehet másként megérkezni, csak szenvedéssel, erőfeszítéssel, vagyis kemény hegymászással. Hogy legalább a zarándok valamit megérezzen, s nem csak lelkében és szellemében, de testében is megértsen valamit mindabból, ami három évig itt történt. Olyan mértékben szégyellte a Kádár-rendszer ezt a fogolytelepet, hogy még a nyolcvanas évek második felében is tagadták létezését, akkor, amikor az emigrációban már az egykori rabok kiadták emlékezéseiket, s ezek közül is talán a legismertebbet, Faludy György: Pokolbéli víg napjaim-at.
"Hajnal felé, amikor kiszálltunk, a vagonok teteje felett a Mátra hegyeinek kék sátorkúpjai látszottak: oldalt kis vasúti állomás, RECSK feliratú táblával... Miután a magas teherkocsik ajtajáról leszedték a láncokat, mintegy ötszázan kászálódtunk ki a vonatból.... Körös-körül vagy kétszáz ávós és katona állt, lövésre készen tartott géppisztollyal, hátrább katonákkal megrakott, géppuskás teherautók, és hat tank."
Aki eddig nem olvasta, még nem késő; ha olvasta, újraolvasni sem az. Vagy Tabódy Pista bácsi visszaemlékezéseit meghallgatni, netán Sztáray vagy Nyeste Zoltán könyvét elolvasni.
Ezek a hegyek szomorú tanúi annak, hogy miként állatiasodott el az ember, amikor lehetősége nyílott rá, mert olyan hatalmat kapott, hogy a másikkal nem kell elszámolni. S ne higgyük, ma ez másképp lenne. ’Gnóm’, ’Wipla’, ’Viktor Emmánuel’ és a többi gúnynevű ávós ma is közöttünk él, csak a szerencsés helyzet folytán most nem lesz belőlük ’Gnóm’, ’Wipla’ és ’Viktor Emmánuel’. Mert az emberi gonoszság örök. Épp úgy, mint az emberi jóság. Bizonyára Recsken is voltak Maximilián Kolbék, csak épp nem így hívták őket; és ma is vannak, csak nincs helyzet, hogy azzá váljanak. Mert minden a helyzeten múlik, a helyzeten, amelyen az egyik nyerni akar, a másik pedig törvényszerűen veszteni fog. A helyzeten, amely nem a semmiből lesz, nem a Jóisten küldi ránk, hanem mi magunk teremtjük meg, napok, hetek, hónapok, évek és évtizedek keserves munkájával.
1848/49-es szabadságharcunk kudarca nem 1849. április 14-én kezdődött, hanem még 1686-ban, sőt 1526-ban, amikor azt írta Burgio, pápai követ: ha három forinton meg lehetne menteni Magyarországot, nem lenne senki, aki azt a három forintot megfizetné… Ismerős?
És ami most folyik ellenünk Európa-szerte, az se 2010 áprilisában kezdődött, hanem 1989-ben. Amikor nem tettünk rendet, mert azt hittük, megváltozhat a világ kiegyezéssel is, pedig – ahogy Márai mondta: - „Hazát nem lehet ajándékba kapni, hazát csak vérrel lehet megszerezni”.
Akit be kellett volna csukni, akit el kellett volna tiltani, jogilag és erkölcsileg meg kellett volna bélyegezni – abban a kegyelmi egy évben, amikor "a Helytartótanács még remegni méltóztatott" – az most feljelent, dezavuál, denunciál és csinálja a helyzetet, melyhez persze kormányunk is rendesen beletesz anyait, apait. De most ez a Helyzet. Most is vannak ’Gnómok’, ’Wiplák’ és ’Viktor Emmánuelek’. Most még nem kötnek ki, nem ütnek meg, mert az a Helyzet még nincs itt, de bennük megvan az örök wiplaság, az örök gnómság.
– Békesség veletek! – mondta a Feltámadott, a már nem csak ember, de Isten Jézus Krisztus. Aki még megeszi az asztalra tett kenyeret, de már ajtónyitás nélkül átjön a másik teremből.
„Békesség!” – Nem tudom van-e még szó, amelyet jobban kihasználtak volna az előző 40 évben: Békeharc, békepap, Béke Világtanács, békekölcsön – mind egy-egy tőrdöfés a béke ellen. Ez a ’béke’ nem a jézusi logosz volt.
– Békesség veletek! – mondja az Emberfia, de nem az a béke, ha nem szólnak a géppuskák, ha nem szállnak fel a klónok, és ha mostanság a kövér ferdeszemű Óriáscsecsemő nem nyomja meg azt a gombot. A BÉKE nem odakint kell legyen, mert az még nem az. Béke csak idebent lehet. Béke magammal, béke másokkal, és béke az Istennel.
Tizenkét kilométert kutyagoltunk, mire elértük az egykori Körzet határát. S ott állt egy öreg tölgyfa, törzsébe vájódva a szögesdrót maradványai, meg egy maradék a lánckapcsokból. Láthatóan ez volt a Körzet egyik sarokfája.
Álltam és megsimogattam, mert ez a fa, ez a kapocs olyan, mintha Jézus vasszegeit érinteném most meg. Ez még az: Tanú és memento. Ugyanaz a fa, ugyanaz a hely, ugyanaz az erdő, csak a helyzet más.
Recsk 1950 tavaszán nyílt meg, amikor anyám engem e világra szült. A tábor és én egyidősek vagyunk. Most már áll az emlékfal és az egyik megmaradt barakkban a múzeum. Magyar Golgota ez, akárcsak az aradi sáncárok.
Állok az egykori barakkok között a téren, bőrömön érzem az ávósokat, a rabokat, átélem a genius loci-t, a hely szellemét.
És mindannyian mondjuk: „Bocsásd meg vétkeinket, és ne vígy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.”
Így legyen. Amen.