Jegyzet

Csobánci szőlőmtől alig egy kilométerre van egy piac, amely 4-5 éve termelői piacnak indult. Tíz-húsz, a Balaton-felvidéken élő őstermelő itt jött össze és árulni kezdte, amit önmaga termelt e kies vidéken: kecskéi sajtját, maga sütötte korpás kenyeret, itt kiforrt bort. A kezdeményezés imponáló volt, végre ez is van. Lassan elterjedt a híre, és vasárnap délelőttönként jöttek a nyaralók, az ide telepedettek megvenni a hétre ezt-azt: zöldpaprikát, jóízű paradicsomot, bio-gyümölcsöt. Ez a bio amúgy is a századforduló egyik slágerszava lett; ma már annyira elterjedt és annyi mindenre ráakasztották, hogy jelzőként felhigult, s legutóbb én is azt mondtam: kiírom irodám ajtajára, hogy „bioügyvéd”.
– Az mi? – kérdezték a barátaim. – Ugyanaz, mint eddig – feleltem –,
de kétszer annyit kérek.
Nos, évek alatt, észrevétlenül, így járt a mi kedves piacunk is, lassacskán annyi bio lettt benne, hogy már eltűntek az eredeti, alapító termelők a forgatagban, s ma már, ha megszokott módon, a 11 órás káptalantóti mise után kilátogatunk ide, egyre nehezebb megtalálni a valódi, termelői, értékes árut. Ahogy azt mondani szokták, van itt minden, akár a búcsúban. A friss gyümölcsök így tavasz elején még hiányoznak, de a sajtok évszaktól függetlenül hirdetik az emberi munka dicsőségét és persze kapzsiságát is. Itt egy kiló kecske- vagy tehénsajt először kétezer, majd háromezer forint volt, most már négy és félezer a standard ár kilónként. Minthogy vasárnap délelőtt itt több tehetős ember hullámzik, mint a Váci utcában hétköznap, így aztán ez a jónak indult vállalkozás is „elszentendreiesedett”, euro-val érkező németek, tehetős magyarok pénztárcájához mérik az árakat. Házi savanyúság, festett kendők, gyolcs blúzok, használt bekecsek, ponyvára kitett kardok, órák, diótörők mellett porcelánok, kerámiák, régi pénzek. Amott füstölt húsok, füstölt halak, pogácsák minden műfajban. S mindenből kóstolni lehet, ügyes ember, mire körbeér már meg is ebédelt, de nyaranta van itt lacikonyha is, illata a csobánci hegy lábáig kúszik. Ötven méterenként biztos, hogy valaki valamely zeneszerszámot dögönyöz, húzza a lószőrt, sípol vagy dudál. Tekerőlantozik, netán citerázik, az egyik dallam a másikba ér, s ahol találkoznak, mint Passaunál az Inn és a Duna, itt is az erősebbik győz. Valahogy ilyen lehetett még a középkori piac: ingatag falábakon álló sátras elárusító bódék, vagy csak a földre terített ponyvák s rajta az áru, hisz mióta egyre nagyobb közösségben él az ember, s munkájában is egyre specializálódik, s nem maga termeli meg mindazt, amire életében szüksége van, kell egy hely, ahol áruit elcseréli, eladja és megveszi. A legrégibb jogviszony az adásvételi szerződés, s ennek legrégibb helye a piac, a vásár, ahol vásár-nap, vagyis vasárnap, ahogy egyik kedvenc boltosom mondta volt: „Felgördül a függöny és kezdődik az eladás.”
Apropo’s ponyva. Évek óta kedvenceim a könyvárusok, van belőlük három-négy itt a piacon. Vettem én már itt dr. X. Y-nak dedikált Kosztolányi könyvet, eredeti 1844-es Jósika Miklós-t, egyszer még A szent lecsó című, saját kötetemet is megláttam, és megkérdeztem az eladót, mennyit kér érte. Kezébe vette, belelapozott, s aztán azt mondta: 600 forint, s várakozóan nézett rám.
– Az kevés – feleltem. Láttam, hogy a szemei fennakadnak; eddig még felfelé senki sem alkudott. – Hogy-hogy? – kérdezte értetlenül. – Azt a könyvet én írtam – feleltem –, az többet ér. – Akkor nem adom el, hazaviszem és elolvasom – mondta barátságosan.
A többség persze a hatvanas évek átlaga, de felbukkannak háború előtti sorozatok s néha le-lecsapok egy-egy ritkaságra vagy olyanra, amelyik itthon megvan, de szeretném a balatoni házban is ott látni. Oscar Wilde aforizmái, újra a Robinson vagy Fekete Istvántól Kittenberger Kálmán élete.
Most vasárnap egy kis zsebrevágható, papírkötésű könyvecskén akadt meg a szemem. Útitárs a címe, bibliai elmélkedések az 1950. év minden napjára. Óvatosan lapoztam fel március 11-edikét. Az Ige a Jelenések könyvéből íratott aznapra, az Élet könyvéről és mindazokról, akik a gonosz Vadállatot imádják s neveik nincsenek beírva az Élet könyvébe. Lehet ez véletlen? - gondolkodtam el – hiszen mit sem tesz az író, mint egész életében azért ír, hogy írásai és velük ő maga is bekerülhessen az Élet könyvébe. Az apokalipszisben még két könyv van, az egyik a pecsétekkel lezárt könyv (amely Isten elrejtett gondolatait tartalmazza, és csak a Bárány tudja feltörni hét pecsétjét), és a másik, a nyitott könyv, amely Isten kifejtett gondolatait tartalmazza, s amelyet Jánosnak le kellett nyelni, s amelytől gyomra keserű lett, de szája édes, mint a méz.
Akkor már tudtam, ezt a kis könyvet fogom megvenni, mert oldalain át belelátok abba a varázslatos évbe, az annus mirabilis-be és abba a napba, amikor születtem. Mit olvasott aznap a hitbuzgó református magyar ember? „Mindebből az következik, hogy ha te is engedelmes szolgálatra odaszántad magadat Istennek, örülj nagyon, mert be van írva a neved az Élet könyvébe.” Nemde ez a március 11-iki útravaló a legjobb tanács, amit egy újszülött kaphat itt a földön, ahová aznap érkezett. S még hozzá a szerző utolsó mondata: „De ugyanakkor vedd nagyon komolyan az apostoli intést is: aki áll, meglássa, hogy el ne essék.”
Pedig akkor, újszülöttként még emlékeznem kellett arra a tanácsra is, amivel az Úristen útba indított a földre: a jelszóra, amelyet mindannyian magunkkal hozunk, s amelyet mindannyian elfelejtünk. Pedig csak az lenne a fontos egyedül. Az a tudás – amely keserű, de a szánk édes lesz tőle.