Jegyzet

Nyáron fél hatkor felmenni a szőlőbe, igazi élvezet. A szőlő a ház mögött kezdődik, s alig ötven lépés után felülhetek az akácfák alapozta kiemelkedésen álló malomkő asztalhoz. Az asztal azért van mintegy háromnegyed méterrel felemelve, hogy az akácfa padra letelepedve átlássak a szőlőtőkék felett, s így reggel, a malomkőre könyökölve, kitárulkozzék előttem a világ. A világnak az a része, amely a legszebb Magyarországon: a Tóti-hegy, Gulács, távolban Szigliget és a Györöki-öböl, szemben Szent György-hegy, és jobbra Csobánc csúcsa, ahol magam is vagyok. Ilyen nyári reggel mögülem, majdnem északról jön fel a nap, és előbb csak a Szent György-hegyet süti be, majd lassan, ahogy emelkedik, egyre közelebbi tájakat von fényébe. Kisvártatva már a hátamat sütné, ha egy nyárialma-fa nem borulna mögém és fölém, s persze a lugasra metszett szőlő kacsos futása is, amelyik a fejem fölé tett akácfa rudakra kígyózik fel, összegabalyodva az almafa ágaival.
Miért jó itt ülni ilyen kora reggel? Ki tudja. Miért volt jó egy másik hegyen Péternek, Jakabnak és Jánosnak? Miért mondta Péter: – Uram, jó nekünk itt lennünk, készítünk egy sátort Illésnek, egyet Mózesnek és egyet neked. Miért mondta ezt? Mert ugyanazt érezte, amit én most itt. Az Isten közelségét. Neki még egyszerűbb volt, mert az Emberfia ez egyszer megmutatta isteni mivoltát. Arca fényes lett, ruhája olyan fehér, amilyent még egyetlen fékezett hatású mosópor sem tudna kifehéríteni. Ott és akkor átragyogott az emberin az Isten. De még ez sem volt elég; hogy biztos legyen a dolog, két, évszázadokkal előbb elhalt próféta, Illés és Mózes is megjelent. S ha e három kiválasztottnak még ez is kevés lenne, akkor sűrű felhő érkezik, s ha vakok is, de nem süketek, akkor még az Atya hangját is hallják: – Ez az én fiam, akiben kedvem telik.
Ma reggel hátulról süt a nap, nincs felhő, s persze se Mózes se Illés, de az Emberfia, érzem, itt van a szőlőtőkék között; halkan jár a reggeli fuvallatban, mint az Isten a Genezis 1-ben. Érzem a jelenlétét, mert ezt a csodát, ami most ébredezik fel előttem, ezt a sok szépséget Ő teremtette. Teremtőnek mindig az Atyaistent képzelem, pedig tudom, hogy homoiusion: a Fiú egylényegű. Mégis nekem itt reggel a szőlőhegyen az Atya jut eszembe, mint e sok szépség creátora, de azt is tudom, hogy a Fia az, aki mögöttem a tőkék között sétál mezítláb. Leszakít egy nyári almát és megeszi. Tán szólni kellene neki, hogy Szabó úr, a vincellérem a múlt héten permetezett, s kellene egy hét a vegyületek felszívódásához –, de ki vagyok én, hogy figyelmeztessem az Istent?
Figyelem a természetet, amely nekem olyan, mint valaha a Paradicsomban lehetett. Miért is nevezzük mi magyarok ugyanúgy az Édenkertet, mint azt a nyári gyümölcsöt. Angolul, németül, franciául, olaszul és sorolhatnám, egyik nyelven sem egyezik e két szó. És kétségkívül előbb volt az Édenkert Paradicsom, ahogy azt a Halotti beszéd mondja (s odutta vala nekik Paradisomut házoá) –, remélem jól emlékszem. Ez még a XI-ik század, s akkor még hol volt a paradicsom, a tomato, a tomaten, a pomodoro. Legfeljebb az őslakosok csinálhattak belőle lecsót az Újvilágban –, István, László, az összes Árpádházi király, a vegyesháziak, de még Mátyás sem ehetett egy jó paradicsommártást főtt marhafartővel. Mikor beszivárgott hozzánk is ez a gyümölcs a XVII-ik században, miért kapta az elvesztett Édenkert nevét? Ennyire ízlett eleinknek, hogy oly felséges volt, mint a bűnbeesés előtti világ? S miért csak nekünk, magyaroknak?
Ülök a malomkő asztalnál a Paradicsomban. S hol a kígyó? – kérdezem magamtól. Nincs sehol, mert engem már nem érdekel a Tudás fája, hisz mindent tudok, amit tudni lehet, sőt többet is. Tudom már fiainkat, Káint és Ábelt, tudom Lótot és Noét, Ábrahámot és Izsákot.
Mi már mindent tudunk, csak egyet nem: hogy kell visszamenni az elveszett Paradicsomba. De ez sem igaz, mert én már itt vagyok.
Csak ne nyomná a hátam annyira az eredendő bűn.