Jegyzet

A hétvégét Csobáncon töltöttem a szőlőmben, s mint mindig, egy vastag aktatáskában számtalan megírandó aktát vittem magammal. Ügyvédnek lenni azért „jó”, mert nincs fix munkaidő, ezt a szabadfoglalkozást bármikor lehet űzni, így hétvégén is. Megírandó keresetlevelek, fellebbezések, szerződések mind bekerültek a táskába, és velem utaztak Csobáncra. Másnap, amikor nekiálltam volna a munkának akkor jöttem rá, hogy mindent magammal hoztam, kivéve a hordozható számítógépemet, amelyen évek óta írom és rögzítem a szövegeket. Bosszús voltam, mert ez a technikai malőr gondot okoz majd a következő héten és késedelmet. No, nem baj, gondoltam, akkor majd megírom ezt a jegyzetet; de rájöttem, gép nélkül jegyzetet sem tudok írni, mert a kézírás már nem megy. Amit én összekapirgálok, azt legfeljebb a patikusom tudná elolvasni, de ma már a recepteket is számítógéppel írják. Így esett, hogy a hétvégén csak ültem a kerti karosszékben és olvastam, néztem, ahogy a fügék növekednek, és hallgattam a fácánok krakkogását. Magyarul: nem csináltam semmit.
Este fenn a malomkő asztalnál arról beszélgettünk a feleségemmel, hogy mindenkit igaztalanul azzal mérünk, hogy mit tett az életében, pedig lehet, hogy éppen az méri nagyságát, jellemét vagy meg nem szerzett dicsőségét, hogy NEM tett meg valamit, amit megtehetett volna, de éppen attól vált jellemmé, hogy nem tette meg. Mert igaztalan a világ; csak azoknak a NEM-tetteit tartjuk számon, akik korábban már tettek valamit. (Deák passzív rezisztenciája, Kossuth haza nem térése, Esterházy János egyetlenkénti nem szavazata a szlovák parlamentben a zsidótörvények ellen.) De ki beszél arról, aki nem lépett be a kommunista pártba, s így nem ment előre a ranglétrán, s nem lett belőle senki; mert csak az lehetett valaki, aki belépett. Vagy ki emlegeti azokat, akik a legvadabb proletárdiktatúra idején is elmentek arra a látszatválasztásra, és mégis mertek NEM-mel szavazni – mint a negyvenes évek végén az én apám, karján a kétéves bátyámmal, nagy mosolyogva vonult be a paraván mögé, s egy szempillantás alatt kapta elő a zsebéből az odakészített tollat, s húzta ki a Hazafias Népfront jelöltjét, majd tette bele a cédulát a borítékba nagy mosolyogva: „Dobd be Andriska!” –, és Andriska be is dobta azt az árva egyetlen NEM szavazatot. Ki beszél ezekről az emberekről (nem voltak sokan), akik mertek valamit NEM tenni, (sőt, ehelyütt éppen tettek valamit, az a nem egy nagy IGEN volt valami ellen).
Ahogy Bárdossy legnagyobb bűne volt az az elkapkodott hadüzenet 1941 júniusában. Ha nem teszi meg, ma már senki sem emlegetné, pedig az lett volna élete legnagyobb tette: NEM megtenni valamit. S ha Kádár 1956. november 1-én nem megy át az oroszokhoz, az a nem menés lett volna élete legnagyobb tette, bár soha senki nem emlegetné, mert valószínű Kádárból nem lett volna senki (átment volna Münnich), s ki tudja, mennyire lett volna más a magyar történelem következő 33 éve ettől a nem tett-től.
Mily igazságtalanok vagyunk a NEM-tettekkel, mert a történelem csak a tetteket tartja számon: Legyőzte, kivégezte, felrobbantotta, kinevezte, megtámadta, börtönbe zárta, aláírta, feleségül vette. Egy barátom mesélte, mily irígykedve nézi felesége lánykori nagy szerelmét, aki nem vette el az asszonyt, s bizony ezzel a NEM-tettel úszta meg élete tönkrementelét. Néha nem tenni több, mint tenni; még akkor is, ha erről soha senki nem emlékezik meg, mert történelmünk a tettek történelme, egyszer jöhetne egy történész, aki megírná a NEM-TETTEK TÖRTÉNELMÉT is.
Sokáig volt kedvenc regényalakom Goncsárov Oblomovja, aki amolyan orosz Pató Pál úrként tette a semmit. Félreértés ne essék, a nemtevés nem azonos a mulasztással, amely bűn – ahogy a mise elején valljuk. A nem-tevés dicsősége az antitézis, amely a rossz tézist cáfolja és győzi le. Mennyire volt helyes a deáki passzív rezisztencia 1849 után, amikor az volt a tett, ha nem tettünk semmit. S mennyire hiányzott ez a kilencszázhatvanas évek elején, amikor a korbács az ajtó mögé tétetett, és elkezdődött a cukrok osztogatása. Mennyire szörnyű volt művészeink, íróink, tudósaink, főpapjaink jó részének kapkodása a cukrok után, akkor, amikor éppen meg kellett volna mutatnunk a nemtevés nagyságát. S mennyire más és jobb lenne mai világunk, ha értelmiségünk jó része nem feküdt volna le annak a rezsimnek.
De ez már egy másik jegyzetírás témája. Amit most nem teszek meg.