Jegyzet

A magyar mediterránum – ahogy azt Hamvas Béla írta – valahol a csobánci szőlőmnél kezdődik és harang alakját öltve húzódik végig a Dunántúlon. Hamvas szerint e tájnak fővárosa Athén; Badacsony vagy Baja épp olyan város, mint Zára vagy Spalato, netán Dubrovnik.
Nem véltelen, hogy Európa bölcsője ott ringott a mediterránumban, ott alakult ki a zsidó-keresztény kultúra, ott rabolta el a főniciai királylányt Zeusz, ott született Homérosz, ott élt Thalész, Püthagorasz és Nagy Sándor. A vikingek előbb eljutottak Amerikába, mint Christoforo Colombo, de erről senki sem tudott, mert arrafelé dög hideg volt, és senkinek sem volt kedve megírni azt az eposzt, amely arról szólt volna, hogy norvég elődeink először szálltak partra az Újvilágban. A kultúrához nem csak szellemes emberek kellenek, de táj is, ahol dalra fakadhat a költő, mert hidegben nem lehet mítoszokat alkotni.
És most mégis itt ülök a szövegszerkesztőm előtt, nyitva mellettem az ablak, mögöttem a teraszajtó, már a harmadik jéghideg fröccsöt iszom, és mégsem tudok dolgozni, mert lebénít a hőség. Más ez a meleg. Hosszú éveken át jártunk Peloponnészosz egyik félreeső szegletébe, kibérelvén egy tengerre néző kis házat a fenyőfaligetben, s bár ott is mindennap 35-36 fok volt, mégsem éreztem soha kellemetlennek. Csörögtek a kabócák, de szél járt a fenyőfák között, az Égei tengerről fújó szél, amely Odüsszeuszt is vitorláztatta pár ezer éve és ez a szél tette, hogy a bíborszínű tenger felett sosem volt meleg.
De ez a hőség más. Ez nem a természet adta nyár; ez a hőség gonosz, ez bánt, mert nincs a helyén. Régen is voltak harminc valahány fokos nyári délutánok, de azokat nem lakótelepi panellakásokban éltük át, mert akkor azok még kitalálva sem voltak. Egy vályogházban, vagy egy fákkal ölelt kertben álló téglaházban nem kellett légkondicionáló, mert maga az anyag adta a hűst. Mára elfelejtettük, hogy’ kell a meleg ellen védekezni, olyan házakat építünk, amelyek alkalmatlanok erre és csodálkozunk, hogy elviselhetetlen a hőség. Nagyapám még a tizennégy lépcsős borospincéjében tartotta a szódásüvegeket, ma a hűtőszekrénybe dugjuk az ásványvizeket, és csodálkozunk, hogy nem ugyanolyan jó a fröccs. Elfelejtettük ezt is, mint a házak megfelelő megépítését s persze elidegenítettük a Napot is, amely valaha jóbarát volt, s mára ellenség lett. Délelőtt kilenckor Faddnál egy barátunk letett minket a kajakkal a folyóparton, s egy napon át csurogtunk le a Duna közepén vagy 30 kilométert – meg-megállva a zátonyokon, fehér kenyérrel paprikás szalámit és zöldpaprikát ettünk, a Dunába szákban merített és úsztatott hideg sört ittunk rá, s mire este hatra leértünk Bajára a Sugovicába, az egész napos napsütéstől, fürdéstől kicserzett bőrünknek milyen jól esett a hideg tus és nagyanyám által főzött jó vacsora. Ma már délelőtt 11-től délután háromig nem célszerű a napra menni, mert bőrünk nem felejt, s éveken belül megjelenik a bőrdaganat. Elfelejtettük, hogy kell élni, s intenzív szerencsétlenségeinkkel tönkre tettük az ózonréteget is; a nap fénye már nem barát, de ellenség.
Ülök a szövegszerkesztő előtt s várom a frontot; azt ígérték, ma éjjel megérkezik, s tíz fokkal hűvösebb levegő önti el a Kárpát-medencét; az sem lesz hideg, de „csak” 30 fok lesz. Mindig mondom, jobban szeretem a hideget, mint a meleget, mert a hideg ellen lehet védekezni. Fel lehet öltözni, be lehet fűteni, pálinkát lehet inni, a hideget le lehet győzni. A meleggel nincs mit tenni, hiába iszol, tusolsz, ezek átmeneti segítségek; talán a légkondicionáló az egyetlen megoldás, annak meg más baja van. Itt állunk védtelenül s akkor arra gondolok, mi lesz majd odaát, ha nem is a Pokolban, de a Purgatóriumban? Azzal a forrósággal, mit kezdünk majd? Mit majd? Talán már benne is vagyunk.
„Mindenki csak beszél az időjárásról, de senki nem tesz ellene semmit” – mondta Mark Twain, és milyen igaza volt.
Mikor itt tartok, ablakomat becsapja a huzat. Éljen a hidegfront!
Meg vagyunk mentve.
Meg vagyunk mentve?