Jegyzet

Egy emberöltővel korábban, 1983 augusztusában magam is kinn voltam a Városligetben, a Királydombon, ahol bemutatták az István, a király operát, amely csak egy névelőnyivel különbözött Erkelétől. Mert ez volt az első XX-ik századi opera, amely kortárs formanyelven mondta ugyanazt, amit száz évvel korábban nemzeti himnuszunk szerzője. Az az este kathartikus volt. Szörényi Levente minden addigi sikerét felülmúlva eljuttatta operáját és ezzel magát is, a nemzeti kánonba, és ezen az elmúlt harminc esztendő sem változtatott.
Idén ismét bemutatták az operát, s máris zeng az ország; kultúrharcosok serege ragadott mikrofont, kamerát, elektronikus és nyomdai eszközöket, hogy felháborodását és/vagy rajongását elmondja.
Engem semmiféle meglepetés nem ért, hiszen egy kivételével mindenki hozta önmagát. Alföldi, a rendező szándéka a deheroizálás, a szándékos áthallás a mába, a provokáció. Alföldi mára a (helytelenül) liberálisnak nevezett ellenállás ikonja lett. Ehhez negyvenes éveire megszerzett mindent, amely alkalmassá tette őt erre az ikonságra, beleértve magánéletét, eddigi rendezéseit, kapcsolatait, egész létét. Alföldi még inkább ikonizálódott, amikor a kormányváltás után felrémlett a "keresztény kurzus" réme, hiszen ettől kezdve már nem csak ikon volt, de ellenálló is, jelképe a kultúrharcnak, olyan valaki, aki "ezekkel" szemben védi a művészet szabadságát. S bizony a "keresztény kurzus" kultúrával kapcsolatos politikája – sok alkalmatlan emberével és alkalmatlan lépéseivel – még alá is adta a lapot, de egyben félte is. Az ész bajjal jár - írta Gribojedov két évszázaddal korábban, s ez a baj utolérte Alföldit is –, mint nem egy, hasonló cipőben járó művésztársát. Annyi remekművet alkotott, s egyszer csak azt vette észre, hogy önmaga szobra lett. Azaz, ezt csak épp ő és rajongói nem vették észre. A szobor pedig már nem művész, mert mozdíthatatlan; bármit tesz, a „brancs” által kritizálhatatlan; már nem képes jó darabot rendezni, csak „remekműveket”. (Soroljam, hány ilyen írónk, zenészünk, festőnk van? – és persze téved, aki azt hiszi, hogy csak az egyik biopiacon. Ugyanis van liberális brancs és keresztény brancs, amely persze éppen se nem liberális, se nem keresztény –, mert akik ebben a brancsban verik a tam-tamot, azoknak fogalmuk sincs, mi a tényleges liberalizmus és a valódi kereszténység.)
Alföldivel tehát semmi baj; ő nem adhatott mást, csak önmagát, ami lényege.
A másik fontos szereplővel sincs baj, mert Rosta Mária is a helyén volt. Ő az, aki családi kapcsolataival, mint borostyán a fát, befonta a Szörényi-családot, és elhozta nekik az addig oly hiányzó üzleti szellemet. Előbb ez csak a svábhegyi Fonográf-klub üzemeltetésével kezdődött; aztán az általa vezetett gazdasági társaság rájött, hogy nagyobb szellemi és anyagi kincs van a család tulajdonában, s beindult az üzleti henger. Isten a tudója, hogy csak erről az opus-ról, az István, a királyról, hány bőrt húzott le. Külhoni vendégjátékok, hónapokon át tartó amatőr színészválogatóból felállt Társulat, s most egy újabb jubileumi rókabőr. Egy producernek nincs nagyobb jótétemény, mint a darab körüli botrány; Rosta Mária tehát biztosra ment, s elővette Alföldit, akivel már nem ez volt az első üzleti kapcsolata. Jól választott. Az interpretáció bizton megosztja a nemzet értelmiségét; hetekig, sőt hónapokig lehet majd vitatkozni, rágódni ön- és közmarcangolni –, tehát a produkcióról fenntartani a közbeszédet. Tehát ő is a helyén van.
Itt csak egy valaki nincs ott - és ezért e jegyzet - és ez Szörényi Levente. Aki egykor (1967-ben) még azt énekelte a kurzus szemébe vágva: - Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ! S most, 2013-ban azt mondja: - de mégis tied az ország! a hatalom és a dicsőség. És nem véletlen emelem ide (ezeket a szavakat), amit a miatyánk után mondanak, akik még imádkoznak. Levente – akinél senki jobban nem tudja, hogy amit most látott, ahhoz se neki, se az általa írt darabnak semmi köze – arra is képes volt, hogy Alföldi védelmében azt mondja, idézem:
„Senki nem vette észre, hogy a darab utolsó nagy himnikus dala, a ’Felkelt a napunk’ valójában egy gúnydal, ki van csavarva. Úgy írtam, hogy a lelki szemeim előtt lebegett a pillanat, amikor piros nyakkendőben masírozunk a Hősök terén és integetünk Rákosi pajtásnak.” – idézet bezárva.
Az a finálé, amelynek utolsó akkordjai minduntalan átfordulni akarnak, majd át is fordulnak a nemzeti himnuszba, amely a végső harmóniát adja! – s most Levente azt mondja, ez nem érvényes! Sőt, már harminc éve nem érvényes! ez az egész csak karikatúra! És ez a legborzasztóbb, mert Szörényi Levente eddig nem ezt írta, nem ezt mondta, és eddigi életével nem ezt üzente. Harminc évig azt hittük, hogy ez igaz, de ez a mondat utólag elveszi hitünket, és elveszi Levente saját hitelét.
Miért hát e váratlan mondat? Csak Örkény István tudhatja a választ, aki így írt majd félszázada:
"Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára."
Én már rájöttem.