Jegyzet

Pénteken még esett. A csobánci hegy párába és felhőbe burkolta magát; kétségbeesetten méregettem az eget, miközben mindent bevásároltam, amire szükség volt másnap. Megvettem a kilenc kiló libaszívet, (ahogy számoltam, legalább kétszáz liba szíve került a hűtőbe), két kiló kakasherét és ugyanannyi csirkecombot. Másfél kiló füstölt szalonnát, négy kiló hagymát, három liter vörösbort, amelyben a felsoroltak mind megfőnek. S persze megrendeltem a tomaji Muskátli étterem szenzációs káposztás és töpörtyűs pogácsáit, megtöltöttem tavalyi törkölypálinkával két üveget, hároméves eperfahordóban érlelt csobánci brandy-vel még egyet, s felkészülten vártam a szombatot.
Nagy nap volt, mert ez a nap a szüret napja. Egész éves munkánk, a csobánci szőlő egész éves termése méretik meg, lássuk Uramisten mire mentünk idén. Mi ketten: mert egy dolog a szőlőtermelő tudása, tehetsége, szorgalma, és megint más, mit adott az Úristen ebben az évben – mert nélküle úgysem lenne semmi.
Vegyük számba. Megúsztuk a legfenyegetőbbet, a jégesőt. Túléltük a nyári száraz forróságot, és túl a nagyon rossz szeptembert is. Igyekeztünk, permeteztünk, kacsoltunk, és persze még márciusban metszettünk, ahogy kell, bízva a tőkék erejében. Szent Vince napján, január 22-én körbejártuk a szőlőt, mind a négy sarkát meglocsoltuk szentelt borral, mind a négy sarkában felolvastam Vince vértanú életének egy-egy részletét; imádkoztunk is egy-egy Miatyánkot és Üdvözlégyet, hogy e szőlő védőszent tekintsen ránk, és óvja szőlőnket, segítse az új termést. Orbán napján is fohászkodtunk, mert ő a másik szőlő védőszent, hogy a májusi fagyok elkerüljenek; és augusztusban Szent Donátnak a csobánci szőlőhegyen álló másfélszázéves kápolnájába is elmentünk imádkozni, az évi egy szőlőhegyi Donát-misére.
Reggel pálinkával fogadtam a barátokat, akik eljöttek megünnepelni a szőlő és a szőlősgazda ünnepét, a szüretet. Az igéből –at –et képzővel képzett főnév ismert a magyar nyelvben: lásd mag-magzat, húz-huzat, vág-vágat. Hogy a szőlő betakarítás miért pont az egyik, talán itt nem is a legfontosabb cselekvést kifejező igéhez kötődik, miért pont a must elszűréséből lett a szüret, ki tudja. Bekaptuk a pogácsákat, némi házi töpörtyűkrémmel, kecsketúróval, és elkezdődött a munka. A barátok párosával felálltak a hosszú és emelkedő szőlőhegy felső végén vödrökkel, ollókkal, és lassan elindultak lefelé. Két legdaliásabb, már hatvanon túl lévő, de hatalmas erejű barátunk hátára vette a puttonyt, és csakhamar vidám ugartásokkal lett tele a szőlőhegy, miközben fogytak a fürtök a tőkékről.
Ragyogó napsütés aranyozta be Csobánc délnyugati lejtőjét, ragyogott az áldott napfény, elfeledtetve a tegnapi esőt, míg mi idelent felvágtuk a szalonnát. András barátom zsírjára sütötte, majd megpárolta benne a hagymát, s jöhetett bele a jóféle bátyai őrölt paprika, s a pörköltnek való. Újabb barátok érkeztek, s némi tízóraizás után ők is beálltak a többiek közé, igazolván az Úr példabeszédét: bármikor is áll be a szőlőmunkás a munkába, ugyanazt a fizetséget kapja. Hisz épp ez az evangéliumi szakasz ad megnyugvást és reményt, hogy mégis, minden késlekedésünk, zsákutcába futásunk, gazemberkedésünk dacára van remény, még ha az utolsó percben is állunk be a szőlő művelésébe, mi is megkaphatjuk ugyanazt a fizetséget, mert a szőlő ura irgalmas.
Fél háromra kész a szüret, és kész a szüreti pörkölt is. A felállított sörasztaloknál helyet foglalunk, és tavalyi csobánci olaszrizlinggel locsoljuk a libaszív pörköltet, azzal a borral, amelyet tavaly ilyenkor szüreteltünk. Ragyog a délutáni, őszi nap Szentgyörgy hegy felől, friss must is kerül az asztalokra, főként a gyerekeknek és a sofőröknek. Unokáim meztelen, mustos lábukat szárítgatják, amellyel a kádban taposták a szőlőt; az asszonyok finom süteményeket hoztak. Mindenki szelíd, békés és megelégedett, mert mindannyian érezzük, hogy nem csak betakarítottuk az év termését, hanem egy misztérium részesei is vagyunk. Bort termelünk, bort, amelyből a mi Urunk átváltoztatva, saját vérét adta nekünk. És ez a legtöbb, amit ezen a földön tehetünk, mert bor nélkül Krisztus vére is elfogyna. „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a bort” – mondom, és mindannyian felemeljük borral teli poharainkat. Kire? Az idei termésre, a vincelléremre, magunkra, a szüretelőkre, és az Úristenre, aki ezt a sok szépet nekünk adta.
Közben otthon eszement izgágák hungarocell szobrot, mint egy wudu-t tördelik, vonszolják, tépik és cibálják, vezérük erőlködő harsánysága mellett, mint akiknek elment a józan eszük. Gyalázván múltat, jelent, és ha sikerülne nekik, a jövendőt is.
De Csobánc felett ragyog az őszi napfény. Itt béke van.