Jegyzet

Miről írjak ma? Talán a politikai kultúránkról?
Itt van mindjárt, ami szülővárosomban történt az elmúlt hetekben: egy csupán helybeli hírértékű önkormányzati képviselő választás. A kutyát sem érdekelte volna, ha az országos politika, jelesül az ellenzék nem akart volna Bajából országos példát statuálni: miként nyerhet az ellenzék egy biztos jobboldali városban, ha összefog. De akart –, s Baját példaként akarta az ország elé állítani: hogy a kormánypártok legyőzhetők, ha összefog az ellenzék. Evégett kerestek és találtak egy képviselőjelöltet, akinek két előnye is volt: hölgy volt, és jól kommunikált. A jobboldal talált egy embert, akit senki sem ismert a városban, barátain kívül, és akinek támogatottsága 30% volt az egyébként messze 50% feletti jobboldali támogatottságú Baján. A szeptemberi választáson a négy szavazókörzetből háromban az ellenzéki jelölt nyert féltucatnyi szavazattal; a negyedik szavazókörben öttucatnyi különbséggel a kormánypárti jelölt. Egy hiba volt csak. Utóbbi kortesei megsértették a kampánycsendet; autóval szállították a szavazókat a választóhelyiségekbe, s ezt is olyan bénán és nyíltan, hogy nem volt nehéz levideózni; s a Kecskeméti Törvényszék megsemmisítette az eredményt, és új választást rendelt el.
Mikszáthon és Jókain nevelkedett értelmiségünk tudja, hogy már százötven esztendeje így megy ez Magyarországon. Nem is volt igazi választás, ahol egy-két fejet be nem törtek; volt itatás meg etetés –, és az ősi magyar tradíciókat illik ápolni. Tisza István 1916-ban a pesti Vigadóban egy beszédében azt mondta az általános választójog ellen felszólalva: nem szabad azt bevezetni, mert akkor a politika leszáll a legalsó népréteg színvonalára. Tiszát nem kell szeretni – akkor se szerették, amikor miniszterelnök volt –, de gondoljunk bele, mennyire igazak voltak szavai. Ezt az eltelt 100 év igazolta. A politikai korteskedés, a propaganda, a kommunikáció a XXI-ik század elejére immár ténylegesen leszállt a legalsó néprétegek színvonalára.
„Magyarország jobban teljesít” – halljuk naponta; miközben ez igaz a társadalom egy-egy szegmensére, de ténylegesen ebből a hétköznapi ember, különösen a szellemi és anyagi színvonalát tekintve legalsó népréteg mit sem érzékel, ezért folyamatosan bele kell sulykolni a fejekbe ezt a szlogent.
A „bukott baloldal” – epitheton ornans, mint díszítő jelző folyik a tömegkommunikációs eszközökből. Ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezt a kormánypárti szájakból naponta hallom, nem is élnék rosszul.
S persze ömlik az ellenzék szájából is a mantra: a diktátorról, a demokrácia elvesztéséről, az ország tönkretételéről.
S mintha összebeszélt volna kormány és ellenzék, saját szóvivőiknek többnyire olyan személyeket választottak, akiknek a szájából még az igaz is hamisan cseng; akiktől – ahogy Ronald Reagen mondta volt – nem vennék használt autót. Mintha meg akarnák nehezíteni saját helyzetüket: hadd adjuk a szót olyan hölgyeknek és uraknak, akik mellé ki lehetne írni a képernyőre, hogy „megtekintése 12 éven aluliaknak csak felnőtt felügyelete mellett ajánlott”.
Tudom, hogy száz éve még pisztollyal lőttek a parlamentben a miniszterelnökre; ehhez képest a mai zsibvásár jótékonysági bál; de azért a nemzetet vezetni akaróknak kellene egy erkölcsi minimumot maguk elé állítani.
Azt is tudom, hogy negyven év egypártrendszer után kihaltak azok, akik még egykor igazi, többpárti parlamentben vagy saját családjukban tanulták a viselkedést; így a maiaknak, akik 1990-ben kezdték ezt a pályát, nem voltak mesterei, akiktől tanulhattak volna. De azért volt Antall József, aki finom, úriemberként, szelíd iróniával fékezte meg az akkor még heves és ifjú liberálisok hőzöngéseit. Volt Varga Laci bácsi, aki Eckhardt Tibor mellett tanulta még a harmincas években a politizálást; és volt Mádl Ferenc, aki halk szavú, intelligens és igazi keresztény volt. De mégsem tanultak, akiknek kellett volna. Persze, ahhoz hogy valamit megtanuljak, kell egy közeg, amelyből mindannyian vétetünk; egy közeg, amely tanulásra serkent. Mert ha ez a közeg nem volt sajátom, akkor sosem fogok tanulni, mert azt hiszem, én már mindent tudok.
Ellenzékünk az MSZMP bolsevistái között nőtt fel, közöttük szocializálódott, már a családban és/vagy a pártban. Láthatjuk, mire jutottak –, mint a Bourbonok, akik „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak” –, még ha a pártjuk nevéből a „munkás” szót el is hagyták. S persze nehéz keresztény pártot faragni azokból, akik a kereszténységet nem az anyatejjel szívták magukba, mert azoknak e szó csak választási szlogen, és nem tartalommal teli valóság.
Megnéztem a Magyarország-Andorra világbajnoki selejtezőt, ahol csapnivaló játékot produkáltunk a fél amatőr andorrai válogatott ellen, s még élénken emlékszem a pénteki hollandiai 8:1-es szégyenre is.
Miért is nem erről írtam ma este?
Talán mert Magyarország jobban teljesít.