Jegyzet

Mindenszentekről akartam ma írni, de mégsem erről fogok. Mi ennek az oka? Kedden este fennjártam a budai várban, a Litea könyvszalonban, amely nem egyszerű könyvesbolt, hanem az irodalmi szellem még élő ritka műhelye, könyvesház és mindenkinek szentélye, aki még bibliofil, akinek még a szó, az irodalom jelent valamit. Itt könyvbemutatót tartani olyan, mint amikor a zsidóknál évente egyszer, a főpap beléphetett a Szentek szentjébe. Így kell belépni a Liteába.
Miért voltam ott? Mert egykori kedves tanáromról, a 99 éve született Nyerges Pálról most megjelent monográfia bemutatóját tartották. A könyv majd’ kétszáz gyönyörű festményt, grafikát mutat be, a csodálatos képeket a magyar fotoráfia doyenje és még nem kanonizált szentje, Szelényi Károly fényképezte és a monográfiát a legfinomabb hangú művészeti író, Feledy Balázs írta.
Nyerges Pál igazi reneszánsz személyiség volt, aki 1914-ben született és 1987-ben halt meg, és e hetvenhárom év alatt alkotott finom ecsetvonásokkal remek portrékat, csodás Balaton-felvidéki tájakat, de most nem a képekről akarok beszélni, megtette ezt Feledy Balázs finom gordonkahangú tanulmányában, hanem az emberről.
Én Nyerges Pált tanárként ismertem meg. A Rákóczi gimnáziumban, a hatvanas évek második felében biológiát tanított nekem, de nem a bilológia volt a fontos, hanem maga a tanár. Pali bácsi – (unter uns gesagt azidőben egy tizessel volt fiatalabb, mint én most) – szóval Pali bácsi igazából nem a természetrajzot tanította, hanem azt az életérzést, amely ebben az időben egyáltalán nem egyezett az uralkodó kurzus ideológiájával. – Tessék figyelni – mondta egyszer – minden „áz” végű magyar szó, enzimet jelent, kivéve a Pomázt. Hosszú, fülére boruló művészi frizurát hordott, amikor egyes bornírt tanáraink ezt a frizurát üldözték a gimnáziumban, már csak ezért is szerettük. Tudtuk, hogy magánéletében festő, bár nem ismertük képeit, de ezek ismerete nélkül is szerettük, mert abban az időben mindannyian olyan, nyomorult mindennapjainktól elemelkedett személyiségek akartunk lenni, mint ő maga.
A Rákóczi gimnázium ott Budán, a Rózsadomb alján speciális összetételű volt, nem csak tanáraiban, de diákjaiban is. Még tanítottak az egykor Érseki gimnázium tanárai, akik képesek voltak bármely tantárgyban helytállni, mert tudásuk jéghegye alatt ott volt a láthatatlan, víz alatti hétnyolcad és persze már tanítottak a gyorstalpalón végzett, félművelt tanárok is és a vonalas kommunisták. Negyedik évben osztályfőnököm például nem volt más, mint akit a titkosrendőrség az ötvenes évek végén Antall Józsefre állított rá, s nem is biztos, hogy a magyar titkosrendőrség.
Diáktársaink sem voltak egyszerűbbek, még velünk jártak a kitelepíteni elfelejetett egykor volt polgárok gyermekei és az új, kommunista nómenklatúrának az elvett pasaréti és rózsadombi villákba betelepített fiai, lányai. Osztálytársam volt egy ötvenes évekbeli ávós orvos lánya és annak a volt kisgazda képviselőnek a fia is, akinek apját az ÁVH kínozta és vallatta, tán épp a lány apjának orvosi felügyelete mellett. Nyerges Pali bácsi volt a harmadik út, a művész, aki egyik táborhoz sem sorolható, aki azidőben Kodolányi barátságát bírta s ismerjük a mondást: madarat tolláról, embert barátjáról ismerjük meg.
És most újra előjön a fájdalmas anakronizmus: miért nem adja meg a sors, hogy Pali bácsival ne 36 évi korkülönbséggel, teenagerként találkozhassak emlékeimben. Bárha ma ülhetnék vele a káptalanfüredi asztal mellett nála, vagy a csobánci pince előtt a kecseklábú asztalnál nálam borozgatva, mi mindent kérdezhetnék tőle és mondhatnék neki!
Jó, hogy lánya, Éva és fia, András összeállította ezt a kötetet. Jó, hogy Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója megnyitotta ezt az estét, jó hogy Feledy Balázs, Szemadam György és jómagam emlékezhettünk rá, felidézve egy reneszánsz művész alakját, hiszen a létező kommunizmusban, itt a vasfüggöny mögött bezárva, nem volt könnyű reneszánsz művésznek lenni. De a szellem akkor is, ma is, minden diktatúrán áttört, hisz a művészet azért művészet, mert mindent felülmúl.
Márai írta: „...mindig van egy elit, nem jobboldali vagy baloldali – hanem emberi elit – az a ritka fajta, aki nem akar keresni egy erőszakos helyzeten, mert tudja, hogy a műveltség a kolostorcellákban vagy a koszos műtermekben kezdődik.”
Hol van ma ez az elit? Lehet, hogy Nyerges Pál volt az utolsó mohikán?