Jegyzet

Újszövetség marathon

Advent elsővasárnapja van és én ülók egy színházban. Jelesül a székesfehérvári Vörösmarty színházban. Ez még nem olyan nagy dolog, ez már máskor is előfordult velem. Igaz, most nem a zsöllyében, hanem a színpadon ülök. Előttem egy asztal, lámpa, mikrofon, és olvasok. A Timóteus levél első és második fejezetét. Szemembe vág a fény, ha felemelem a fejem, de nem látom a nézőteret, pedig bizton tudom ott is ülnek, akik hallgatják Pál apostol szavait.

Másodszor került sorra advent első vasárnapján, Szikora János barátom, a színház igazgatója által kitalálva, a teljes Újszövetség felolvasására. Az első felolvasó a megyéspüspök, (bár idén ezt átengedte a református lelkésznek), második a polgármester és másnap este az utolsó, a színház direktora. Mert a felolvasás szombat délután kezudődik és folyamatosan tart egész éjjel és másnap estig, egészen addig, amíg János barátom fel nem olvassa: „Urunk Jézus kegyelme legyen minden szenttel. Amen.” Amely mondat a Jelenések könyvének utolsó mondata.

Korunk a túlzások kora, ami eddig rejtett volt, az utóbbi évtizedekben nyílttá vált, ami eddig halk volt, harsány lett, ami eddig bensőséges volt, az külsöséges lett. Mivel a ma emberét naponta százával érik impressziók, minden jelet adó, minden ingerületet közvetítő túl akarja a másikat szárnyalni, hogy ő legyen a meghatározó, az első, aki tematizál, aki felkelti az érdeklődést. Ma már nincsenek átlagos közlemények, ma csak szuperlativuszok vannak, a mai ember nem tud alapfokon élni, csak felsőfokon, a legtöbbet használt szótag a „leg”. Ma már nem elég ha valaki igazgató, csak ha főigazgató, nem elég ha polgármester, de főpolgármester. Ezért találta ki nem régen a Művészetek Palotája, hogy egy hétvégén nem három-négy művet mutat be egy zeneszerzőtől, hanem szombat reggeltől vasárnap estig óránként tízperces szünetekkel az életmű javát lejátssza. Így lett Mozart marathon, majd Brahms és tovább sorban, a nép pedig tódult, mert itt valami kuriózum készült. Nem elég ha egy zenekar tisztességesen lejátssza az opus-t, lehetőleg ugyanaz a zenekar játsszon még tizet, megszakadásig, mert ez már nem csak hangverseny, de rekordkísérlet. Nincs ismertebb könyv a brit sörgyár által valaha kiadott és évente újított Guiness rekordok könyvénél, mert ma mindenki abba akar bekerülni ötezer tojásos rántottával, kilóméteres rétessel, megszakadásig ropott tánccal, folytassam? Nevet is találtak hozzá: Marathon, nyilván mert ez a leghosszabb futószám, több mint 42 km, amilyen messze volt Marathon Athéntól.

Mint kitűnik nem nagyon hiszek az ilyen vállalkozásokban, mégis van kivétel. Kivétel, amikor nem a magunk, hanem Isten dicsőségére átvesszük azokat a módszereket, amelyek útján lehet az elkényeztetett, elsekélyesített, elrontott emberekhez eljutni. Mit ír Pál éppenTimótesushoz? „Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben” (2Tim 4,2)” És éppen itt folytatja: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják”.
Lehet ennél tökéletesebben leírni a mai helyzetet? És mindezt Pál kétezer éve írta.

Vasárnap délelőtt nem sokan hallgatták, de az egyik szervezőt kérdezve megtudtam, hogy szombaton a kezdetkor és tavaly is vasárnap délután, amikor már a Jelenések könyve került sorra, majdnem telt ház hallgatta az Úr szavát, az örömhírt.

Gyerekkorom óta sosem szerettem azt tenni, amit a nagy többség, mindig mást tettem, mert úgy éreztem, ha beállok a sorba, elveszítem az egyéniségemet. Most mégis beültem ebbe a sorba, kiléptem arra a színpadra, ahol még sosem szerepeltem és meg-megállva, néha magamnak is értelmezve, felolvastam ezt a kétszer ötperces szakaszt, amely itt és most nekem is többet mondott, mint megszokott esti olvasmányaim során.

Köszönet a fehérvári színháznak, köszönet Szikora Jánosnak!