Jegyzet

Kései memoár

Év végén előveszem az olvasónaplómat, mi volt a tavalyi termés? Ötvenegy kötetet olvastam el, éppen annyit, mint egy évvel korábban. Véletlen? Ki tudja, mi a véletlen. Lapozgatok és felidézem a könyveket, s ezzel együtt előjönnek azok a napok-hetek, amikor egy-egy könyvet elolvastam. Sokukról a csobánci szőlő malomkő asztala jut eszembe, még többről éjjeli órák, amikor csak fekszem az ágyban és a nemalvást próbálom hasznossá tenni. Márai későn előkerült könyve, Egy polgár vallomásainak harmadiknak szánt kötete, a Hallgatni akartam volt a tavalyi nyerő, de volt két John Lukács, Bill Bryson Shakespeare könyve és egy Ulickaja is a győztesek között, s persze, mint minden nyáron kötelezően újraolvastam Hamvas Béla: A bor filozófiáját, amit persze legjobb a szőlőben olvasni. hisz minden évben mást és mást mond.

Most mégsem ezekről akarok beszélni, hanem egy decemberben megjelent és már idén olvasott kötetről, Osskó Judit: Antall József – Kései memoár c. könyvéről. Osskó Judit a „Királyi” televízió építészettel foglalkozó szerkesztő-riportere 1992/93-ban kilenc beszélgetést folytatott a miniszterelnökkel, sajnos kamera nélkül, csak magnetofonnal. Ki tudja, miért neki, a politikától távol eső szerkesztőnek jutott eszébe, hogy az amúgy semmi szabadidővel nem rendelkező Antall elé tartsa a mikrofont és megkérje, meginterjúvolja, mondja el mindazokat az életét meghatározó történeteket, élményeket, családról, ősökről, tanárokról, besúgókról, háborúról, ’56-ról és minden másról, amit egy memoárban megírt volna, ha lett volna erre ideje. Ideje a munkától és ideje a sorstól, mert hisz az utolsó interjú után fél évvel már meghalt.

Most újra azt kérdezem, véletlen ez? Dehogy, Osskó Juditot nem a véletlen ültette a miniszterelnökkel szembe és adott a kezébe mikrofont, hanem a szükségszerűség, mert mindig kell lennie valakinek, aki megörökít, aki dokumentál, aki tanú. Nincs a történelemnek egyetlen lényeges eseménye, amelynek ne lett volna legalább egy tanúja. Kérdezz alkalmas és alkalmatlan időben. Tehát köszönet a kérdezőnek.

De nem mindegy, kit kérdezünk. Antall – s ezt most a könyvben is látni – nyomdakészen fogalmaz, mint mindig egész életében, memóriája pengeéles, stílusa megbocsátón nem feledő, egy, a XX. század harmincas éveiben született igazi értelmiségi. Az az ember, akinek nem csak gyerekszobája volt, de édesapjától, meg a felmenőitől örökölt tartása, akitől az apja, bármi is történt vele azt kérdezte: - De az önuralmadat ugye megtartottad? Akinek olvasottsága és műveltsége ebben a milliőben, ahol felnött oly természetes volt, mint a család nácizmus- és kommunizmus ellenessége, aki az egykori – elmondásából kitűnően - nagyon kemény piarista gimnáziumba járt, ahol nem volt pardon, különösen neki nem, akinek a szüleinél vacsorázott a piarista rendfőnök és a gimnázium igazgatója. S aki tíz éves korától benne élt a politikában, akinek édesapja államtitkár, később miniszter volt és vezényelte a lengyel, angol, francia menekültek bújtatását, mentését, külfödlre juttatását. Antall, akinek a világnézete sosem változott, mert nem kellett, hogy változzon, aki ’56 után könnyen disszidálhatott volna és apja menekültjeinek tucatjai várták volna kikövezett és sikerekre vivő úton, de nem ment, mert érezte, tudta, rá ennek az országnak van szüksége. Aki nem csak történész diplomát szerzett, de tanárit is, levéltárosit is, majd magyar irodalomból is, s közben hallgatott közdaságtant, jogot és ki tudja mit még. Akinek a politikatörténeti műveltsége oly annyira lenyűgözte az idősebbik Bush elnököt, hogy a tervezett formális negyedórás beszélgetésből háromszor annyi lett, s akitől telefonon maga az elnök kért tanácsot a jugoszláviai helyzetben és az orosz puccs idején. Aki 12 évesen a Somló hegyének csúcsáról egyszerre figyelte az országúton nyugatra vonuló megszálló német csapatokat és az Ajka-Pápa felől érkező megszálló oroszokat. Aki pontosan elmeséli, mit kell tudni az orosz vagy japán lélekről, hogy eredményesen tudjál vezetőikkel tárgyalni.

S még valami, ami sok más mellett kihagyhatatlan, Antall humora, az a finom, értelmiségi, sokszor ön- és közirónikus humor, amely mai világunkban ritka fajta, mert nem poénokra és csattanókra van kihegyezve. Mint ahogy Antall egész személyisége is az, mint típus, mint példa már feledésbe merült. Így húsz évvel halála után láthatjuk, hogy ő volt az utolsó magyar államférfi és a halála óta eltelt húsz esztendő még jobban rávilágít erre. Istenem, micsoda hiány mutatkozik olyan politikusokban, mint ő volt. Köszönet ezért a késői memoárért, s ha még nem vesztette el ez a fogalom jelentését, akkor minden értelmiséginek kötelező olvasmányként tenném e kötetet az éjjeli szekrényére. Jó olvasmány ez estefelé, az éjszakába nyúlóan.

Halálos ágyán annyit mondott tanítványának, akitől az utolsó útravalót vette:
„A keresztény Magyarországért küzdöttem, hiszen csak ennek van jövője” Miközben a médiumok ontják elénk az álomférfiakat, kellene már végre egy antalli államférfi is ennek az országnak.

Antall József hiánya egyre fájóbb.