Jegyzet

Segíts magadon


Így a parlamenti választások előtt figyeljük az egyes pártok megnyilvánulásait, különös tekintettel az egyházakhoz, a hithez és az erkölcshöz kapcsolódó álláspontjaikat. Némelyik észrevehetően borzolja az idegeinket és felháborodva tárgyaljuk, milyen világ jönne, ha „ezek” kormányra kerülnének, hiszen csak amit már most ígérnek éppen elegendő, hogy veszélyt jelentsenek hitünkre, erkölcseinkre, kereszténységünkre.

Természetesen szíve-joga mindenkinek kellő érett és megfontolt döntést hozni, de azért nem árt elgondolkozni azon, hogy csak ellenfeleink, (netán ellenségeink) fenyegetik egyházainkat, kereszténységünket vagy néha saját berkeinkben és jó lenne szétnézni.

Egy barátom meséli, hogy egykor híres, mára kiürült budai városrész plébánosa hogyan bánik híveivel. Barátom meglehetősen higgadt és tárgyilagos, ráadásul születésétől kikezdhetetlenül hívő ember, aki magasan kvalifikált értelmiségi szakmája mellett elvégezte a Pázmányon a teológiát is, így nem feltételezem, hogy, amit mond, ne lenne igaz.

- Ez az ember lassan egy évtizede váltotta a régi plébánost, aki ugyan valaha békepap volt, de ez pasztorációs munkáján nem látszott meg, rendben tartotta a plébániát, működött az egyházközség, ugyanazokat a megbízható arcokat láthattuk évtizedeken át a miséken. A templom télen mindig fűtött volt, a prédikációk rövidek, pontosak és tartalmasak voltak, igaz az atya felolvasta őket, de ez garantálta a szabatosságot és rövidséget. Új plébánosunk azzal kezdte, hogy a régi segítőktől, munkatársaktól megvált, vagy olyan helyzetet teremtett, hogy elhagyták az egyházközséget. Sajátságos módon miseruhát még sosem húzott fel, csak egy szerzetesinek tűnő apostol köpenyben misézik, beszédei terjengősek, közben nagy szüneteket tart a hatásosság kedvéért. Az, hogy magára nézve nem tartja fontosnak az egyház 1054-ben hozott szabályát sem hozott sok népszerűséget neki, de ezek a kisebb gondok.

Karácsony előtti roráté miséket a plébánia irodahelyiségében tartja, ahol harmincegy—két ember egymás hegyén-hátán zsúfolódik és hiába kértük, hogy már csak a lelki élmény miatt is menjünk vissza a templomba, a szakrális térbe, ahol másként száll a roráté éneke, a kérésnek csak a következő roráté időszakban tett eleget, amikor az első hajnali misén annyian voltunk, hogy nem fértünk be nem csak az irodahelyiségbe, de az előszobába sem.

Év végi hálaadáson nem ismerteti a materiális adatokat, hanem közli, azt meg lehet tekinteni, de csak azoknak a híveknek, akik alkotó, haladó módon állnak hozzá az egyházközség munkájához. Hogy kik a haladók, azt természetesen ő definiálja, vélem, hogy én nem lehetek az, mert voltam bátor egynémely intézkedését jobbító szándékkal kifogásolni.

Természetesen a régi hívek nagy számban tűntek el a misékről, ismerős arcot egyre kevesebbet látok.

Ami legújabb akcióját illeti, már nem is tudom, mit kezdjek vele. Mivel idén Vízkereszt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által kötelező ünneppé nyilváníttatott, minden templomban ünnepi miserend szolgálta az ünnepet. Kivéve nálunk. Amikor este hatra a szokásos misére mentem, zárt templomot találtam és a következő kiakasztott hirdetést:
„Vízkereszt liturgikus ünnepét ettől az évtől kezdve az ünnep dátumán, január 6-án tartjuk, amely kötelező ünneppé lett. Mi a korán kelőket segítjük a szentmise részvételében, a hétfői szokott időpontban, reggel 7 órakor tartjuk. Akiknek ez az időpont nem alkalmas, a környező templomok bőven kínálnak más lehetőséget.”
Csak álltam további meglepett hitsorsosaimmal és néztük egymást. Hogy is van ez? Ünnepi miserend helyett, akinek nem tetszik, elmehet máshova? Mintha hallottuk volna ezt már pár éve egy azóta bukott miniszterelnöktől társadalmi méretekben. Álltunk a kötelező ünnepen a szentmiséről lemaradottak és egymást kérdeztük: - Biztos, hogy jó ez így? Biztos, hogy plébánosunk eleget tesz pasztorációs és hivatásbeli kötelezettségének?
Tudod, arra gondoltam – folytatta – néha nagyobb károkat okoznak a saját oldalunkon állók alkalmatlanságukkal, mint ellenségeink. Ahogy a mondás tartja: - Uram a barátaimtól ments meg, az ellenségeimmel elbánok én magam is.
Gondolkodtam, mit mondhatok neki, talán a legjobb, ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Bizton igaz a mondás: Segíts magadon s az Isten is megsegít!
Vagy ne várjunk mindig csak Istenre, némely dolgokat mi is elintézhetünk.