Jegyzet

Egy filmrendező emlékére


A bécsi kapucinus kriptába temetik a Habsburg uralkodókat, sőt legutóbb a sosem uralkodott Ottó főherceget is. A szokásos kapucinus ceremónia szerint először az elhunyt címeit, majd politikai tisztségeit sorolják fel, a szerzetesek mindkétszer azt felelik belülről: "nem ismerjük őt". Csak a harmadik kopogtatás után nyitják ki a kaput, amikor a "Ki kér bebocsátást?" kérdésre, azt a választ kapják: "Egy halandó, bűnös ember".

Január 31-én meghalt Jancsó Miklós, aki Radványi Géza és Szabó István mellett a legismertebb magyar filmrendező, majd hatvan évig forgatott filmeket és a hatvanas évektől kezdve Andrzej Wajda mellett a leghíresebb Közép-európai filmrendezővé vált.

Jancsó hagyományos dramaturgiájú filmekkel kezdett, első jelentékeny alkotása az Oldás és kötés volt, amelyet Lengyel József novellájából írt filmre Hernádi Gyulával, s amelynek 1963. február 28-án volt a bemutatója, amikor még tele voltak ’56-os elítéltekkel a börtönök s még nem lépett életbe az 1963. évi 4. sz. törvényerejű rendelet a kegyelemről. Jancsó halála napján ezt a filmet mutatta be soron kívül a királyi televízió, s ez a film megjelenésekor valóban revelatív volt, mert valahol ráérzett egy egzisztencialista, naprakész nyugati filozófiai áramlatra, amelynek csak nagyon vékony pesti értelmiségi attitűdjét vetette össze az idealizált falusi apa- és gyermekképpel. S mindezt eladta egy akkor „Dévénynél betörő” fiatal zsenivel, Latinovits Zoltánnal. Ötven év távolából a film nagyon lila, értelmiségi nyalygásnak tűnik, de minden művet a maga idejében és a maga helyén kell nézni, s ez esetben ez a film megállta a helyét.

Igazából Jancsó ezután dobott nagyot, az 1965-ben forgatott Szegénylegényekkel, mellyel megcsinálta a magyar filmművészet és saját maga csúcsfilmjét. Bár utóbb tagadta, de napnál világosabb, miként verte át a proletárdiktatúra cenzúráját az 1870-es évekbe helyezett történettel, miként ábrázolta 1956-ot, a megtorlást és a megtorlásban a megalkuvást, a feljelentéseket, a nőket sem kimélő kegyetlenséget, a vallatás kérlelhetetlenségét. S mindehhez megteremtette azt a filmes formanyelvet, amely itt és most egyetlenszer találkozott a történettel. Az elmúlt 50 évben legalább tízszer-hússzor láttam ezt a filmet és mindig mást adott, mindig mást mutatott fel, s amikor barátaimmal 2012-ben megszavaztuk minden idők 12 legjobb magyar filmjét, nem vitásan végzett a legjobb három között Szabó István Apá-jával és Huszárik Szindbád-jával. Jancsó ezzel a filmmel 44 éves korában a csúcsra jutott s onnan az elmúlt majd ötven évben mindig csak lejjebb lépett.

Filmjein úrrá lett a forma, s bármennyire is forradalmi újítás volt részéről a hosszú schnittek világa, a forma lassan felette létrehozóját. Toposzai, a lovak, a meztelen lányok és a folyamatos kameramozgás már nem találta meg a szegénylegényeki mélységű tartalmat s az sem hozott szerencsét az alkotónak, hogy egyre magasabbra emelte őt a hazai és a világsiker.

Sosem jó egy alkotónak, ha ajnározzák, ha tévedhetetlen művésznek kiáltják ki, s Jancsóval is ez történt. Emeletes tortákat küldött Aczélnak születésnapjaira és ezek az emeletes torták őt ették meg. Filmjei egyre nézhetetlenebbek lettek, de senki sem szólt, hogy a király meztelen. Előbb csak a magyarázatra szoruló metaforák, a forgatókönyvet nélkülöző rögtönzések kerítették hatalmukba, majd eljött a blődli is. Sosem szerencsés, ha egy alkotó – különösen ilyen pénzemésztő műfajban – mindent megcsinálhat, és mindenre harsány vivát a kritika. Jancsó Miklós önmaga szobra lett, mint annyian honi művészeti életünkben az elmúlt negyven-ötven évben.

Kár, mert nagy művész lehetett volna, minden tehetsége megvolt hozzá, kapott talentumot eleget, de még csak a pénzváltók asztalára sem tette, hanem szép lassan, évtizedeken át felélte.

S miközben ötven év alatt világhírre tett szert egyre kiüresedő világunk egyre parevenübb kommunikációjában, miközben az aczéli „tűrt” kategóriából befutott a „támogatottak” keskeny öblébe, eközben Hamvas Béla Tiszapalkonyán és Bokodon raktárosként tengette életét, mert ő a „tiltottak” aczéli kategóriájában kapott csak helyet.

Félreértés ne essék, Hamvast, az igazi, világraszóló nagy művészt nem Jancsó szorította háttérbe, csak azért nem baj, ha látjuk, ki volt akkor fent és ki volt lent. S vajon, mi lett volna, ha Jancsó a hamvasi utat követi. Bizton nem rendez 30 játékfilmet, de most mindenki egy igazi, nagy művészre emlékezne.

Meghalt egy halandó, bűnös ember. Legyen neki könnyű a föld! Sit tibi terra levis!