Jegyzet

Bucsy Levente: Ötven-hatvan


Furcsa játékot űz velünk a demokráciák demokráciája – vagy valami, ami a legerősebben próbálja magát annak mutatni.

Épp ilyesmiről beszélgettem a minap egy ismerősömmel, amikor ez a vicc jutott az eszébe:

Két bohóc lép a cirkuszi porondra, egy agyafúrtabb, meg egy csekélyebb értelmű. Azt javasolja az okosabb: „Játsszuk azt, hogy felváltva adunk egymásnak pofonokat!” „Jó!” – mondja a másik. „Akkor én kezdek. Ha a pofonok során bármelyikünk azt mondja, hogy állj, akkor abbahagyjuk.” „Jó!” – feleli megint a szellemileg kevésbé bútorozott. „Tizzs!” – csattan az első pofon. Jön a válasz. Vagyis csak jönne, mert az agyafúrt bohóc bemondja: „Állj!” És a kihasznált megegyezés szerint a beindult nagy pofon-ofonnoknak csakhamar vége is.

Ami kapcsán ez a vicc előkerült, igazából csak első olvasatban a most burjánzó amerikai beutazási sztori. Mint ismert, az Egyesült Államok valamilyen pontosan elárulni nem kívánt okból kitiltott néhány magyar állampolgárt, akikről azt rebesgetik, közel állnak a magyar kormányhoz. Ennél többet nem tudunk, de még ennyit sem biztosan. Ami tuti, hogy a történet kontúrjait a nagy, erős és demokratikus Amerika rajzolja. Az az Amerika próbálja most hazánkat leckéztetni és csepegtetni néhány ember állítólagos kitiltásának részleteit a hazai balliberális sajtón keresztül, amely az elmúlt években kitermelt magából egy Snowden-ügyet (mindenkit bárhol, bármikor megfigyelhetnek, iszonyatos gépezet van erre), hallani sem akar az észak-koreai szinten elszigetelt guantánamói fogolytábor konszolidációjáról, és úgy egyébként sorban, egyesével rohan le nála gyengébb (olaj)államokat, csak mert azokban még nem született meg a demokrácia, amerikai mintára. A kitiltás alapjául szolgáló bizonyítékokat az amerikai kormány bírálja el – mintha Szent Péter kulcsai lennének Washingtonban. Nem kérték a magyar kormánytól, hogy bármilyen lépést tegyen, és több információt sem óhajtanak átadni, ahogy azt sem érdekli őket, hogy a budapesti kormány egyetért-e a lépésükkel, vagy mit gondol róla. Tehát a demokrácia okosabbjai most – megint belpolitikai vihart okozva egy idegen országban – ennyit mondanak: kuss.

Hogyan definiálódik át egy ilyen fogalom, hogy demokrácia? Átírják. Fogják, akik valamiért megtehetik, és kijelölnek egy pontot, ahonnét egyszerűen nem A az A vagy B a B.

Azért ezen a napon kell erről beszélni – és ezt szánnám most a bohócos vicc fő olvasatának –, mert az ötvenhatban ezen a napon – sőt, az ötven-hatvan évvel ezelőtt – történtek egészének átértelmezését is annyiszor ránk akarták kényszeríteni. Rákosi börtöneiben ki lehetett végezni annyi embert, megnyomorítani családok százezreit, szétkergetni az egyházakat, szerzetesrendeket, társadalmat átszövő közösségi mozgalmakat, aztán október 23-án csak csípőből a tömegbe lőni, ha pár tízezer ember kimegy az utcára békésen kiállni egy másik ország népének ügyéért? És épp a népi demokrácia nevében? Hogy összekössük a két olvasatot, csak csendben megkérdezem, melyik nagy és demokratikus ország ígért segítséget akkor, hogy aztán fittyet hányjon a saját szavaira, végül pedig hasznot húzzon, a világ előtti fölényt kovácsoljon a tőlünk hozzájuk emigrált százezrek szürkeállományából...

1956 és ´89 között milliós nagyságrendben hagyták el magyarok a hazánkat egy demokratikusabb világban lehetséges jólét reményében. Aztán a kilencvenes évek tömegtájékoztatása csak felerősítette nálunk a Nyugat majmolását, a mintademokráciázást, mindinkább akadályozva azt, hogy az emberek egyéni és közösségi emlékezete valamilyen támpontba, mondjuk éppen a saját gyökereibe, múltjába, tapasztalásaiba kapaszkodjon. Ebben – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – pótolhatatlan segítséget jelentenek színvonalas és emlékezetes ötvenhatos ünnepségek, amelyek ezt a gyökerekbe kapaszkodást az utánunk érkezőknek is elérhetőbbé teszik. Nekünk még viszonylag könnyű dolgunk van, hogy szemébe tudunk nézni ´56 egy-egy tiszta hősének. De hogy a jelenben és a jövőben több lesz-e az ostoba bohócból, ez épp most dől el.