Jegyzet

Szövedék

Állok halottak napján a szépapám síremléke előtt, és nem gondolok a halálra. Az életre gondolok, arra a fantasztikus mintázatú szövedékre, amelyben én is egy szál vagyok – amely, persze, ugyanúgy elszakad majd, mint az övé, akinek most a sírjánál álldogálok –, de mint említettem, most valahogy nem erre gondolok igazán. Hanem a szálak szövődésére, valami olyasmire, hogy mi közöm nekem ehhez az emberhez, akiről sokáig semmit nem tudtam. Miért ácsorgok itt, ebben a metsző hideg szélben, miért akartam mindenképp eljutni végre ide, Aradra, a Felső temetőbe, hogy álldogálhassak pár percet egy fényképről már látott sír előtt, ahol még a mécsesemet sem vagyok képes meggyújtani, mert azonnal kioltja a szél?
Szépapám síremléke ez a háromszögletű hasáb alakú talapzaton álló, fekete kőkereszt, melyen egy ezüstös fémkígyó tekereg: arra utal, hogy orvos nyugszik a kereszt alatt. Hogy valóban itt nyugszik-e, az iránt lehetnek kétségeim: nem itt, hanem a régi temetőben helyezték ugyanis nyugalomra, ide csak 1909-ben hozták át – kérdés: a hamvait is, vagy csak a síremléket? Betűzgetem a római számokkal felírt halálozási évszámot: MDCCCXXXI, 1831, latinul áll a halál oka is, hogy a kolera áldozata lett, és a neve, Josephus Buchwald, amelyet alighanem Joseph formában használt, bár én magyarosan József doktornak nevezem őt, aki alighanem keveset tudott magyarul.
Buchwald József doktor Arad városának főorvosa volt, az 1831-es kolerajárvány idején a helyén maradva gyógyította-kezelte-ápolta az embereket, nyilván annak tudatában, hogy „nemigen lehet ennek jó vége”, és végül maga is a járvány áldozatául esett. – Sokáig ennyit tudtam csak harminckét szépszülőm egyikéről (most tudatosodik csak bennem, hogy a felmenők nemzedékről nemzedékre a kettő hatványaiként gyarapszanak…) – feleségéről, szépanyámról még tudok valamit, de a további harminc közül a nevét is csak még háromnak ismerem. Pedig illenék, vagy legalább is jó volna, hiszen a génjeiket örököltem, testi és lelki tulajdonságaimban ott hordozom, és gyerekeimnek már tovább is adtam őket,.. Szóval minél többet tudok-tudnék róluk, annál többet tudhatnék magamról, arról, hogy ki vagyok én.
József doktor II. József császár halála után került Aradra. Addig ugyanis Bécsben folytatta praxisát, ahol az orvosi egyetemet is végezte. A gimnáziumot Nagyszombatban járta ki – az univerzitáshoz hasonlóan szintén a császári udvar költségén. A kalapos király halálát követően szinte száműzték Buchwald doktort Bécsből, de Aradon a város leggazdagabb családjának leányát, Neumann Jozefát vehette feleségül, akinek rokonságából származtak a híres aradi szeszgyár alapítói, és akik bőkezű támogatói voltak – az izraelita hitközségnek. Szépanyai részről tehát 1/32-nyi ószövetségi vér is kering az ereimben. De József doktor sem akármilyen származék, pontosabban szólva: nem tudom pontosan, milyen származék. Egy kedves idős rokon, az egyik ükunokája sokat kutatott utána különféle levéltárakban, de csak annyit sikerült kiderítenie, hogy 1763-ban született Sziléziában, és az édesanyja családi nevén anyakönyvezték. Ebből következhet, hogy az apa vagy ismeretlen volt, vagy ismeretlenségben akart maradni. Hogy Buchwald Sybilla fiúgyermekét miért éppen Józsefnek nevezték, hogy a fiú miért a császári udvar költségén tanult, és miért kellett a kalapos király halála után távoznia a fővárosból, az – hitelt érdemlő okmányok híján – különféle találgatásokra adhat alkalmat…
Álldogálok szépapám sírja előtt az aradi temetőben, amely legalább felerészt még magyarul beszél; az utcán ez az arány már nem éri el a tizenöt százalékot sem – alig ötven kilométerre a magyar határtól... Mindezekről magyarul gondolkodom, Romániában, németül beszélt szépapám sírjánál, akinek hitvese talán a hébert is beszélte, de legalábbis olvasta még. Ez a rokonság apám anyai ágán kapcsolódik hozzám. De apámtól örökölt családi nevem se arra utal, hogy Árpád vezér társaságában Vereckénél érkeztek volna őseim a Kárpát-medencébe. A Buchwaldok, Hofmannok, Zieglerek, Schaderek, Schlumbergerek, Kipkék mellett persze üldögélnek Juhászok és Fülepek is a családfán; talán derék magyar földművesek, édesanyám apja, Pásztor József pedig elszegényedett kisnemesi családban született a szatmári Panyolán – de az ő szüleiről a nevükön kívül már semmit sem tudok.
Szóval különös szövedék az élet: találkozások, kapcsolódások sora, és különös szövedék maga az ember is: elődeivel, származásával, annak furcsaságaival, meglepetéseivel, bizonytalanságaival. Többé-kevésbé én is olyanképpen vagyok például magyar, mint a cipszer származék, Grosschmidtnek született Márai Sándor, József Attila, aki maga írja, hogy „az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”, vagy mondjuk Radnóti Miklós. A honnan jövünk tehát fontos, de csak annyiban az, hogy mit hoztunk magunkkal. Ám arra már nem ad hiteles választ, hogy kik vagyunk.
Minderről itt tűnődöm, szépapám sírja előtt az aradi temetőben, halottak napján, amely ezek szerint nem utolsósorban arra is alkalmas, hogy az ember arról a különös, ezer irányból jött ezer szálból szőtt szövedékről is elgondolkozzék, amit magyarul életnek szoktunk nevezni.