Jegyzet

Bucsy Levente: Dárdai kéne

Mi már csak ilyenek vagyunk, végletekben tudunk gondolkodni. És ez a végletes gondolkodás testesült meg október 12-én az önkormányzati választáskor is, amikor az egyszeri választópolgár bebújt a fülke magányába, maga elé vette a neveket, ábrákat és karikákat tartalmazó papirost, és ikszelés helyett ráírta: Dárdai Pál, mellé karika, abba X.

Október 11. óta tehát már bő egy hónapja annak, hogy a magyar labdarúgó-válogatottnak váratlanul döntetlent sikerült elérnie a bukaresti Eb-selejtezőn Románia ellen, a német Hertha Berlin futballklub korábbi legendája, majd utánpótlásedzője, Dárdai Pál vezetésével a kispadon.

Megelőzve azt, hogy egy legyek a tízmillió szövetségi kapitány közül, az eltelt öt hétnek egy sajátos, emberi mérlegét vonnám meg, ám előtte a „kötelező körök”.

Dárdai Pál hazai első osztályú futballkarrierje azokban a kilencvenes években csírázott ki, amikor a magyar labdarúgás már végérvényesen becélozta a béka fenekét. A klubok és a válogatott kispadján egymást váltották a megújulásra, tanulásra képtelen szerencselovagok, a szorgalomnak híján lévő, példakép mivoltukba pedig már bele sem gondoló emberek. A szerencsésebb csillagzat alá született, tehetséges és jó kapcsolatokkal is rendelkező fiatal focistapalánták nem csoda, hogy igyekeztek eliszkolni innét. Dárdainak alig több mint 20 évesen adatott meg, hogy Németországba kerüljön, hogy aztán 14 esztendős sikerkorszak következzen az életében. A Herthával megfordult a Bajnokok Ligájában, ahol legyőzték a Barcelonát is; klubrekorderként pedig 286 Bundesliga-mérkőzés után vonult vissza. Sajnos a válogatottban nem alkotott maradandót, de a németek nem az itteni teljesítménye alapján ítélték meg, így nem volt váratlan, hogy a klub magához ölelte kedvenc alkalmazottját, akinek a stoplis szögre akasztása után azonnal tálcán kínálták az edzői kiteljesedés lehetőségét a német fővárosi utánpótlásbázison. Dárdai Pál azóta is közmegelégedésre végzi ott a munkát nap mint nap, szervezi a jövő focistáinak versenyeztetését, tart edzéseket, és éles szemmel nézi, kikkel lehet majd versenyképes később a Nationalelf.

Közben azonban megtalálta egy másik felkérés is: a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetése megkérte, hogy a tevékenységébe már a startvonal átlépése után belebukott, tekintély nélküli Pintér Attila helyét vegye át a magyar nemzeti csapat élén. Dárdai Pál megbeszélte a döntést a családdal és a munkáltatóval, majd úgy döntött, az év végéig hátra lévő 4 meccsre vállalja a megbízatást – másodállásban, és ingyen. Már elsőre sem ígért túl nagyot, a románok és a finnek ellen összesen 2-4 pontot ígért (tehát vagy veretlenséget vagy egy finnek elleni győzelmet), amiből az ehhez képest maximális 4 lett. De az, hogy amit mondott, végül teljesítette is, az tökéletesen új volt a honi labdarúgást követők számára, így egyáltalán nem volt csoda, hogy – ugye végletekben gondolkodókként – jó néhányan minden fontos hazai pozícióban egy Dárdait akartak látni.

A jelen napok dilemmája ugyanakkor számára nem volt az: maradni a válogatott mellett vagy menni vissza Berlinbe. Nem volt számára kérdés, hogy hogyan hozza meg a legjobb döntést, ezért nem is idegeskedett rajta. Még a mi kis keresztény, konzervatív mércéjével is igen-igen példásnak tekintem, amilyen nyugalommal állt a súlyos elhatározás megannyi összetevőjének viharában. Pedig idegeskedhetne attól, hogy majd szétszakítja a népszerűség: szinte gyerekként Berlinbe ment, megnősülve kint telepedett le, sikeres volt mindenben, született három fia, akikből sugárzik az életerő és a talpraesettség, őket kint iskolázták be és kezdték sportolói életük felépítését. Hogy munka szempontjából „örök életre” számol vele a Hertha, az nem kérdés. Hogy felesége mellette állva segít neki dönteni a jelenről és a jövőről, az sem kérdés. Viszont hogy szüksége van Dárdai Pálra a magyar labdarúgásnak, az sem kérdés – nem úgy tűnik, mintha rajta kívül lenne bárki más futballunk látóterében, akinek hasonló intuíció, magabiztosság, egyenesség és tekintély volna a birtokában.

Igen, valóban sokan röhögtek, amikor a kérdésre, hogy maradna-e majd a „próbaidő” után is szövetségi kapitány, azt felelte, hogy „a feleségem eldönti”. De ennek a válasznak igenis mély mondanivalója van: hogy egy külföldön munkát vállaló futballista ugyanúgy lehet a családja jövőjéért felelős, azt jól és nyugalommal tervező családapa, egy józan, megbízható és szilárd férfi, mint bárki más a maga élethelyzetében. A Dárdai Pálokból ezért lehet, hogy valóban nem csak a magyar focinak van többre, láthatóbbra szüksége nálunk.

A végletekben gondolkodás vádját ez esetben vállalom.