Jegyzet

Bucsy Levente: Egy fekete zongora

Tízmillió szövetségi kapitány, tízmillió X-faktoros zsűritag, tízmillió egészségügyi miniszter, tízmillió takarító, persze más portája előtt söprögető, és tízmillió rendőr országa vagyunk. Most pedig már tízmillió zongoraszakértőé is.

A napokban bemutatták azt a magyar fejlesztésű csodazongorát, amelyen 2005 óta 7 éven át dolgozott a Kossuth és Liszt-díjas Bogányi Gergely zongoraművész, majd 2 esztendeje összehozott egy nagyobb csapatot, amely konstruktőrből, mérnökből, dizájnerből, zenetechnikusból, intonációs szakértőből, és még sóból, borsból meg paprikából is állt.

Egyelőre még nem tudhatjuk, hogy amint ígérik, valóban a zenetörténet legszebb lapjain fogják-e emlegetni a magyar csodazongorát, esetleg arab sejkek partijainak lesz-e alapfelszerelése a 65 milliós mütyür, vagy neadjisten feliratkozik a közvéleményben a sokadik stadion mögé mint amibe ész nélkül öntötték a rengeteg pénzt.

Igen, valahol ezen szélsőségek közt mozog a véleményformálás a különleges ufóhangszerről: a csudaság kész, a nemzet egy emberként felemeli a fejét, a magyar zongoraművészet megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez – Petőfi szavaival élve; másik oldalról pedig ott van a rászorulózás, a lélegeztetőgépezés és az értelmetlenség és a mutyi emlegetése.

Tízmillióból egyként szeretnék én is kiválasztani egy színt a palettáról. És itt most nem az érdekes, hogy zongoráztam 8 éven át, és máig hangszer mögé ülök, ha azt dobja a gép, illetve hogy egyéb hobbizenei tevékenykedésem is rendre a billentyűs hangszer mellé hív. A véleményviharban most is kicsit a kályha mellé kell ülni, és bennfenteskedéstől mentesen rögzíteni kell egy-két dolgot.

Bogányi Gergely az ország vezető zongoraművésze, aki saját költségen, szabadidejében fejlesztette a hangszert igen hosszú időn keresztül, majd – mivel nyilván megvan az ismertsége és elismertsége az ország mindenkori vezető rétegében – megmutatta egy-két olyan személyiségnek, akiknek volt rá befolyásuk, hogy országos ügyet csináljanak a zongorából. A hangszer készítésének mozgatórugója ahogy mindig, most is legfőképpen az volt, hogy a zongoraművészet formálódása új technológiák fejlesztését ösztönzi. Plusz még nekünk magyaroknak megadatott, hogy volt a XIX. században előttünk járt egy Beregszászy Lajos, akinek ténylegesen a mai koncertzongora-hangzást és -kialakítást a világ köszönheti. Ehhez még azt is vegyük hozzá: Liszt Ferenc óta sem kisebb sztárokat adtunk a világnak ebben a „sportágban”, mint Fischer Annie, Cziffra György, Vásáry Tamás vagy Kocsis Zoltán.

Nemde legitim cél tehát mindezek után, hogy a világ felé egy olyan arcunkat jobban ápoljuk, amit sok minden másnál jobban ismer és elismer a világ? Nemde éppen hogy a hazai adófizetők pénzéből kell-e a saját hírünket, nevünket kelteni? Kinek lesz fontos a saját jó hírünk keltése, ha nem saját magunknak? Egy ismerősöm erről beszélgetve még azt is feldobta: ha az innovatív gyártási technológiát már az elején eladjuk, vajon jogosan verjük utána a mellünket, hogy „de hát ez is magyar – volt”? Megint Petőfi figyelmeztessen A magyar nemzet című vers sorain keresztül: „S áldicsőséggel lakunk jól, hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, melyről annyiszor mesélünk. Azzal dicsekedni váltig, ami szégyenünkre válik. Csak a magyar büszkeséget, csak ezt ne emlegessétek!”

Hogy a fánál nagyságrendekkel tartósabb kompozit rezonáns lap mennyit von le vagy éppen ad hozzá a zongorahang élvezeti értékéhez, azon tényleg lehet és kell is majd vitatkozni. Részemről szeretem, ha van egy zongorának életkora, ezért az ilyen „GMO-megoldásoknak” elvileg nem vagyok híve, de szeretnék majd a saját fülemnek hinni. Addig igyekszem félrelökni a prekoncepciókat, és nem lelkesedem túl az alul-felül zengéstől sem, amit bár bejelentettek, de még nem hallhattam, csak híradásokon keresztül. Ha úgy van, ahogy mondják, hogy a lefelé is nyitott hangszertest égzengést produkál, akkor bizony lehet akkora truváj, mint amikor egy, a sípályán helyesnek tűnő lányt később kisestélyiben láthatok... Lehet arról is vitázni, hogy sok-e a projektre szánt 126 millió uniós közforint, a 76 milliós, részben jegybanki köztámogatás, illetve a 100 milliós minisztériumi és Szerencsejáték Zrt.-s közzseton. Azon viszont nem, hogy nemzeti momentumokra, minőségi koncerttermekre, egy nemzeti stadionra, a szomszédos országokkal összekötő hidakra, utakra szükség van.

El ne felejtsük, hogy minket, magyarokat mindenhol a világon a különleges sporteredményeinkről, tudósainkról és komolyzenénkről ismernek. Ez kötelez minket, s magától márpedig nem fog így maradni.