Jegyzet

Bucsy Levente: Kutyagumi

Az utcán hever a téma, ugye?!

Sokaknak valóban egyetlen társuk, és mint ilyen, nagyon szeretik, talán évtizedes kötődés is összekapcsolja őket a kutyával, így nagyon „kényelmesnek” tűnhet kívülről beleugatni a dologba – nekem ugyanis társasházi lakóként nincs és „nem is tervez” kutyám lenni. Kényelem ide vagy oda, de annál kényelmetlenebb belelépni az oly gyakori eredménybe, amin ugye a gazdik viszont átlépnek – akinek inge, tényleg ne vegye magára.

Kapaszkodjanak meg, most nem egyszerűen lamentálni, illetve moralizálni fogok, hogy mennyire nem szép dolog a járda közepére tojatni a kedvencet, vagy mondjuk bringaúton kötélcsapdát képezni a pórázzal, ennél a vállalkozásom sokkal merészebb: bibliai és politikai szőnyegre terelem a kutyatartás egy-egy kártékony momentumát.

Kezdjük Ádámnál és Évánál. A Teremtés könyvében ezt olvassuk: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!”. Ugye a parancs egyértelmű: vegyük vállunkra ennek a bolygónak a sorsát, vigyázzunk rá, őrizgessük, tutujgassuk, élvezzük ki gyümölcseit, éljünk együtt élővilágával, illetve gazdálkodjunk vele mint a teremtés koronái. Az ember a teremtéstől fölötte áll minden élőlénynek, tehát az embernek a másik emberrel is különlegesebb módon kell bánnia, mint a föld más élőlényeivel. Tekintetbe kell vennie a másik ember testvéri mivoltát – ugye ezt kezdték el a történelemben toleranciának hívni, amely fogalmat aztán egy bizonyos szellemi irányzat képviselői zsebre vágták és azóta is önkényeskedve használják. Ugye az ember a másik emberrel együtt „hajtja uralma alá” a földi élővilágot és gazdálkodik vele okosan.

Számomra teljesen evidens, és remélem nem az „Istentől elrugaszkodott” következtetés, hogy a helyes kutyakakiltatásban és -sétáltatásban a gyakorlatban is aprópénzre válthatjuk magát a bibliai tanítást: amikor kutyát sétáltatunk, a földdel való bánásmódunk szempontjából preferenciasorrend van. Bármennyire is szeretjük a kutyánkat, emberi felebarátunkat jobban kell szeretnünk, tehát segíteni kell megmaradni élőkörnyezetének épségét, vagyis nem tojatjuk a kutyát mondjuk a forgalmas járda közepére, illetve ha így történik, összeszedjük a terméket magunk után. Lehet, hogy ez kicsit több gumikesztyűt vagy zacskót igényel, de mint Böjte Csaba is mondta a minap, soha ennyi pár cipőnk és ilyen kényelmes életünk nem volt itt a Földön a világtörténelem folyamán, mint most, s teszem hozzá, ez az apró odafigyelés már igazán nem kellene, hogy erőfeszítést jelentsen.

Kicsit messzire jutottunk az édenkerti útmutatásoktól, úgyhogy most visszabújnék a „nagy szakácskönyv”, illetve a „bográcsunk” melegéhez: Mózes második könyvének 31. fejezetétől olvassuk a két kőtábla történetét, bizonyos isteni útmutatásokkal, melyek közül az utolsó: „Mások tulajdonát ne kívánd!” „Mások tulajdona” alatt én magam érteni vélem mindannyiunk közös tulajdonát is: a közterületeket, illetve a közintézményeket, közöttük is a köztisztaságért felelős szerveket, amelyek mindannyiunk közösen megtermelt javaiból üzemelnek. A környezet szennyezésére ennélfogva tehát úgy is gondolhatunk, mint magunk és mások tulajdonának károsítására. Nagyon röviden: „a közterület nem csak a tiéd”.

Amit élőkörnyezetemben érdekesnek tartok, az a köz számára tehát káros kutyasétáltatási szokásokkal kapcsolatos össznépi válaszmagatartás. Nem tudom ugyanis, hogy mi az oka annak a fásultságnak, amiben élve már egyszerűen nem is vagyunk képesek megkérni az út közepére tojatókat, hogy takarítsanak fel arra nem képes kedvenceik után. Talán attól félünk, hogy le leszünk barmolva, hogy beleszóltunk valamibe, amihez semmi közünk? Egyszerűen nem értem, hogy ha van egy kristálytisztán felfogott közérdek, amit képviselnünk elvileg nem jelenthetne problémát, azt mégsem vagyunk képesek képviselni. Nem azt mondom, hogy legyünk igazságosztók vagy indítsunk kampányt, és remélem a kedves hallgató is érzi, hogy itt most egyszerre van szó mindenkiről – mert hát mindannyian potenciális kutyagumiba lépők vagyunk. De azt igenis állítom, hogy kicsit mindannyian tehetnénk többet, hogy előrébb lépjünk egy ilyen mégiscsak piszlicsáré ügyben.

Mert ilyenkor legyünk felelős „zöld gondolkodásúak”, ilyenkor legyünk felebarátiak, odafigyelők, és a ránk vonatkozó, teljesen evidens és józan parancsolatokat is betartók. Ahogy Beer Miklós váci püspök katolikus közösségünkről ön- és közkritikusan is óva intett nemrég; ne legyünk „önszórakoztató gettóegyház”, úgy igaz ez mindenre, amiben élünk: a köztisztaság sem „önszórakoztató gettóköztisztaság”, és Mózes két kőtáblája sem „önszórakoztató gettókőtábla”, ami csak úgy egyszer volt régen, mára vonatkozó, aprópénzben is mérhető tanítás nélkül. És magunk sem „önszórakoztató gettólények vagyunk, hanem részei egy sokkal nagyobb egésznek, amit én most bátran a közösség szóval foglalok össze.

Már nem gombolyítanám ezt soká, de ezt még elmondom: szoktam használni a budapesti közbiciklit, és igyekszem arra is úgy vigyázni, mintha a sajátom lenne, még úgy is, hogy a bérleti díjjal az ember kifizeti az üzemelést és a karbantartást is. De a Bubival sem tekerek bele a bicikliúton hagyott kutyagumiba, mert ezt az eszközt később valakinek tisztítania kell, az ő munkája pedig szintén a köz értéke.

Persze az lenne a legjobb, ha kevesebb kerülgetni való, és így felhánytorgatni való is volna...