Jegyzet

Hitfogyatkozás

A nyugati társadalmakban napvilágot látó statisztikák szinte egyöntetűen a magukat hívőnek, vallásosnak valló, egyházi közösséghez tartozó emberek számának évtizedről évtizedre tapasztalható fogyatkozásáról, az öntudatos keresztények arányának csökkenéséről számolnak be. Akár hiszünk a számoknak, akár nem, meggondolkodtató, hogy a nyugati, keresztény hagyományú és kultúrájú világban a hit vállalása és megvallása nem tartozik ma a divatos és népszerű magatartások közé. Nem hiába sulykolták az utóbbi két évszázadban az emberekbe, hogy a hit, a vallás magánügy, vagy egyenesen magánhóbort; a mellette való nyilvános elköteleződés vagy a róla való beszéd a kínos, kényelmetlen, sokak szemében szégyellni való témák közé került, a liberális szemlélet által uralt közvélekedésben pedig a hit egyenesen szitokszóvá, a szellemi bátortalanság vagy maradiság jelképévé silányult. Pedig egészen bizonyos, hogy az emberek ma is, mint mindig a történelem folyamán, ösztönösen szeretnének hinni valamilyen szépben, jóban és magasztosban, létezésük végső okában és értelmében, de nem tudnak, nem mernek, nem akarnak, mert elfogyott bennük és körülöttük a bizalom, nem merik vállalni a hit kockázatát, vagy a magányos tömegember puszta hiszékenységével cserélik azt fel. A hinni nem képes, a pillanaton túltekinteni nem akaró ember attól retteg, hogy kiszolgáltatná magát, ha hinni merne, hogy kinek, miben higgyen, annak a megválaszolásától pedig visszaretten. A hit helyébe lépő hiszékenység meg már népbetegség: a mai nyugati világ állapota azt mutatja, hogy már-már kényszeresen hiszünk csalóknak, házalóknak, politikai és ideológiai szélhámosoknak, asztrológusoknak és csodadoktoroknak, a felénk özönlő reklám-szlogeneknek, ügynököknek, bankoknak, befektetőknek, rémhíreken rágódó jólértesült szomszédainknak, jósoknak és vészmadaraknak, tudományosnak tűnő szenzációknak és prognózisoknak. Máskor meg annak az állításnak dőlünk be, hogy hit és tudás összeférhetetlen dolgok, hogy a buta ember hiszi el azt, amit nem tud, de ha tudásra tesz szert, ha növekszik okossága és tudománya, akkor kiszabadul a hit, a hiedelem, a tévhit fogságából. Európa utolsó negyed évezredének szellemi „vívmányaként” a bizonytalan hitet a biztos tudással állítják ma sokan szembe, és azt hirdetik, hogy a hit személyes szabadságunk akadálya és szellemi elmaradottságunk bizonyítéka. Akik így gondolkodnak, szívesen feledkeznek meg arról, hogy a hit eredeti értelme szerint nem bizonytalanság, hanem éppen bizalom és az elfogadás nyitottsága; olyan bizalom, amely életünket, emberségünket, tudásunkat, emberi kapcsolatainkat is formálni képes, olyan belső erő, amivel alakítani, szemlélni vagyunk képesek magunkat, másokat, a külvilágot, ami valami fontosat és lényegeset árul el számunkra az élet értelméről. Kellő lenézéssel puszta hitről vagy éppen vakhitről beszélnek ma sokan, amikor szemérmes szégyenkezéssel vagy korholó szemrehányással akarják bizonyítani, hogy mi, modern emberek nem vagyunk „hívők”, hanem „tudók”, akiknek nincs szüksége arra, hogy bárminek is alávessük magunkat, máskor meg azon keseregnek, hogy senki sem hisz nekünk, senki sem hisz bennünk - a munkahelyen, a szerelemben, az élet apró dolgaiban. Ilyenkor a legcsábítóbb lehetőség tagadni mindazt, amit a hitről, és a hitnek gondolunk; a hitetlenség, vagy pontosabban a hit nélküliség büszke vállalása ma kordivat, de nem a szabadság, okosság, szellemi felnőttség jele, hanem bizalmatlanság, gyávaság, önzés, eszménytelenség - amit az emberek jó része esetében a szenvedve és szemrehányóan megélt rossz közérzet igazol vissza. Kár, hogy ma sokszor lejáratják a hit fogalom értelmét. Pedig hit nélkül, hitetlenül magányosak vagyunk, mert a hit az, ami szabaddá tesz még a hétköznapokban is; ha nem hiszünk a szerelmünkben, csak gyanakodva lessük, hogy ő-e az igazi; ha nem hiszünk az emberekben, csak ellenfelet vagy ellenséget látunk bennük, ez a gyanakvás pedig mindent megmérgez körülöttünk. A lelkünk mélyén mi, emberek mindig, zsigerből, ösztönösen, még ha nem is gondolunk rá, ha nem is tudatosítjuk, de hinni szeretnénk - nem csak múló dolgokban, változó helyzetekben, embertársainkban, hanem létünk valódi értelmében, magában a hit csodájában, mert ez ad reményt az élethez, élteti bennünk a szeretet csodáját, aminek forrását nevezhetjük ugyan Istennek, Világnak, Sorsnak, Anyagnak vagy Rendnek, de értelmet ad annak, hogy az ember él, és ha hinni tud, ha nem teremt végzetes hitfogyatkozást maga körül, akkor lesz jelene és jövője. Divat ma tudásalapú társadalomról beszélni, ám a keresztény embernek tanúsítania kell, a jövőnk csakúgy, mint a multunk, Isten akaratából a hitalapú társadalom megőrzésében van. Ez a hit az ember lényegét jelentő ősbizalom abban, hogy létünket egy magasabb értelem irányítja és vezeti, hogy az ember azért szabad, mert nincs egyedül.