Jegyzet

Jávor Béla: Elveszett a telefonom

Tönkre ment a mobil telefonom, nem csak elromlott, hanem teljesen tönkre ment, oly annyira, hogy megnyitni sem lehet. A garancia április közepén járt le, hat hét múlva következett a romlás. Egyesek szerint ez nem véletlen, így van gyártva. Vettem egy újat, eddig semmi gond, a gond ott kezdődött, hogy a telefonban lévő adatokat nem lehet lementeni. Nem csak több száz fénykép veszett oda, egye fene, úgyis többet fotózunk, mint, amikor még filmre dolgoztunk és teli vagyunk felesleges képekkel, de ami a nagyobb baj, eltűnt vagy félezer telefonszám is. S naponta adódnak helyzetek, fel kell hívnom X-et s amikor az új telefonhoz nyúlok, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy nincs meg a száma.

Egyetemista koromban legalább száz telefonszámot tudtam fejből s ez elég volt. Akkoriban nem volt minden családnak telefonja, a mobil telefont még fel sem találták, barátok, szerelmek, rokonok számait pedig megjegyezte az ifjú agy, akkor még nem okozott volna kommunikációs haváriát egy (nemlétező) telefon elvesztése. Az élet nem állt volna meg. Még ma is tudom nem egy körbe udvarolt lány telefonszámát.

Mikor a nyolcvanas évek legvégén megjelentek az első hordozható telefonok én is vettem egyet. Mérete, mint ma egy kisebb lap-topé, épp belefért a kocsi kardánboxára. Pár számot már tárolni tudott, ha kiszálltam, a vállamon vittem, mint egy nehéz táskát. Aztán jöttek a maroktelefonok, előbb még akkorák, mint egy colás üveg, majd lassan tényleg befészkelték magukat a markomba.

Aztán pár éve már okos telefonom is volt, amely egy miniatűr számítógép, rádió és fényképezőgép egyesítése, napközben nem csak beszélni lehet, de hangot és képet rögzíteni, híreket olvasni, hallgatni. Néha otthon felejtem, s csak dél fele jövök rá, miért is van ilyen kellemes csend. S lám a ma embere, ilyenkor nem hogy megnyugodnék, hogy van egy jó, telefonmentes napom, inkább ideges leszek, mert érzem, hogy nem tudnak elérni. Kik? Első sorban a szeretteim, másodsorban az ügyfeleim, de itt kapom az értesítést a riasztót üzemeltető cégektől budapesti lakásom, vidéki présházam után, s mi lesz, ha nem érnek el! És még nagyobb baj, hogy én sem érek el senkit.

A mobiltelefon felszabadította az emberben lakó beszélhetnéket. Én –talán mert napi 30-40 telefonbeszélgetést váltok, takarékoskodom a szóval. Átlagosan nincs egy perc, amennyit egy hívásra beszélek s ezt úgy megszoktam, hogy még a szeretteimmel is rövid beszélgető vagyok. Legtöbbünk azonban nem ilyen. Mindennapos tapasztalatunk utcán gyalogolva telefonáló, a színházban felcsörrenő készülék, de a legkínosabb a villamoson vagy buszon beszélgető. Mert végül is, mi közöm más beszélgetéséhez. A telefonálás két személy kommunikációja, harmadik fül illetlen és indokolatlan. Én érzem kínosan magamat, amikor a másik közlendőit hallom.

Mint sok másban, telefonálásban sincs kultúránk. A civilizáció újabb és újabb termékeit csak megfelelő kultúrával lehet feldolgozni, mert különben nem hasznunkra, de kárunkra vannak. Sokan nem tudják megkülönböztetni a civilizációt a kultúrától. Az angol wc még nem kultúra csak civilizációs termék, a gépkocsi nem kultúra, de jelentős civilizációs produktum. Egyeseknek, akik gazdagságuk bizonyítékának látják, pöffeszkedő szubsztrátum. Ők azok, akik mindenkit leszorítanak az útról, mert nem ismerik a közlekedés kultúráját, csak eszközét fetisizálják.

S így vannak a mobil telefonosok. Nem tudják, hogy telefonálni is tudni kell, mert az eszköz mindenhol felhasználhatósága nem jelenti azt, hogy ezt mindenhol meg is szabad tenni. Múltkor egy félig telt buszon megszámoltam, öt fiatalember ült, kezében a telefonja és azt nyomogatta. De legalább nem beszélt rajta.

Azt olvastam, 2050-ben az emberiség két részre oszlik, egy nagyon vékony rétegre, akik a számítógépeket irányítják és egy nagyon szélesre, akiket a számítógépek irányítanak. 35 év előre nem több, mint hátra. 1980-ban ki találta volna ki, miként élünk ma?

Csak József Attila adhat ma is tanácsot:
”Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép komoly fiadat!