Jegyzet

Magánérdek és közhaszon

Az önzés, a személyes érdekek keresése alighanem örök emberi tulajdonság. Ám e természetes mohóságnak a legkorábbi időktől gátat szabott a javak és lehetőségek szűkössége és azok a közösségi kötelékek, amelyek között az emberek, lemondást, önkorlátozást tanulva, másokra is figyelve összehangolták, összefésülték vágyaikat és igényeiket. Az így kimunkált és gyakran igen törékeny, isteni rendelésre, az ősök szokásaira vagy valamilyen társadalmi megállapodásra visszavezetett összhang mögött az a meggyőződés és tapasztalat állt, hogy semmilyen emberi közösség sem létezhet általánosan elfogadott közös érdekek, mindenkinek rendelkezésére álló közös javak és ezek megbecsülését sugalló erkölcsi elvek nélkül. A modern nyugati civilizáció utóbbi két évszázados történetében ez a megszentelt ősi modell megroppant; a magánérdek, a magánhaszon, a magántulajdonosi szemlélet, a másokra tekintettel nem lévő szerzési vágy - úgy tűnik - diadalt aratott a közjó, a közérdek és a közhaszon világa, az azt megfogalmazó hagyomány és a keresztény értékrend felett. Ha ma körültekintünk világunkban, szinte mindenki, rendőrtől a mozdonyvezetőig, orvostól a tanárig, pályakezdő fiataltól a nyugdíjasig érdekvédelemről, érdekérvényesítésről, szerzett jogokról beszél, kér, kunyerál, követel, a közös vekniből leszelt nagyobb szelet kenyérről ábrándozik, mert az jár neki. Könnyen lehet, hogy külön-külön mindegyiküknek igaza van; a baj csak az, hogy többnyire jár, de nem jut. De az sem igaz, hogy az én érdekem meg a te érdeked az a mi érdekünk, és nem állja meg a helyét, hogy a közjó, a köz java olyan kimeríthetetlen bőséget jelent, amiből mindenkinek tetszése szerint lehet kiszakítania, kikövetelnie a magáét. A közbeszédben a közösség java és érdeke, a közjó olyan üres fogalommá lett, amivel az emberek többsége nem tud, de nem is igen akar mit kezdeni, hiszen a jót csak anyagiakban, vagyonban, fogyasztásban, személyes sikerben méri, közös dolgainkról pedig - régi szép szocializmusunkra emlékezve - szíve szerint úgy gondolkodik, hogy ami a miénk, az az enyém, ami meg nem az enyén, az nem jó. Pedig milyen jó volna felidéznünk az „ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” evangéliumi elvét; ha erre emlékeznénk, nem volta korrupció és gyanús privatizáció, nem szenvedne a világ az önzés, a hatalom- és bírvágy, a csak magunkra gondolás betegségében. Nem az volna a fő fájdalmunk, hogy többet kap, jobban él a szomszéd, hogy jobb a ruhája, szebb a nője, biztosabb a jövője. Nem az a baj, hogy minden ember kapni szeretne, többet birtokolni, nagyobb házat, szebb autót szerezni, hanem, hogy ezt a másik ember ellenében, annak kárára is igényli, attól elirigyli, mert értékei és céljai azt diktálják. A magánérdek felől tekintve a közhaszon szolgálata lemondás, de ősi tapasztalat szerint olyan megtérülő befektetés is, amely hosszú távon hozhatná meg a gyümölcsét, ha eléggé bölcsek volnánk belátni, meg érvényre juttatni is azt a mindennapokban, hogy csak az arat, aki vetett is. Ha egy fiatal nő azért nem vállal gyereket, mert félti az alakját, az üzletember azért nem látogatja idős szüleit, mert az ő világába nem illik egy falusi öregasszony, ha magának követel privilégiumokat, vagy másoktól irigyli, ami az övék, könyörtelen érdekek mentén szervezi az életét, de mire megy vele. A test szépsége is megkopik idővel, s az üzlettársak világában sem marad mindig menő a múltját megtagadó menedzser; a pillanatnyi érték, a remélt haszon idővel elenyészik és csak az üres, kielégítetlen és kielégíthetetlen önzés keserűsége, a magánnyomor és a bántó közhaszontalanság magánya marad utána. A nekem, az enyém, a pillanat bálványainak bűvöletében élő világunkban ideje volna felidézni őseink hitét és tapasztalatát, amely arra tanít, hogy az ember természeténél fogva szolidáris, magánérdekével is a közösség és az utána következő nemzedékek hasznát szolgáló lény. Ha vagyont gyűjt, nem csak gyarapítani és felélni akarja azt, hanem másokat is szolgál vele, hiszen megélhetést, megrendelést, munkát kínál embertársainak, akiktől adott esetben ő is valami hasonlót remél. A köz és a magán látszólag kibékíthetetlen ellentmondására van egy nem könnyű, de szép, küzdelmes megoldás; egy olyan keresztény erkölcsi kultúra ujraélesztése, amelyben a szolidaritás és a szeretet törvénye szabja meg az emberek, közösségek, a társadalom rendjét, hiszen a katolikus társadalmi tanítás szerint „a közjó nem egyszerűen a társadalomtest minden tagját megillető részleges javak összessége. Mivel mindenkié együtt és külön-külön, és az is marad, a közjó - közös dolog lévén - oszthatatlan; csak együtt érhető el, növelhető, őrizhető meg a jövőben is.”