Jegyzet

Szavaink válsága, beszédünk inflációja

Korunk riasztó jelensége, hogy szavaink és a velük közölni akart igazság között riasztóvá növekedett a távolság. Szinte már nem mi uraljuk szavainkat, hanem azok gyűrik maguk alá érzéseinket, vágyainkat, meggyőződéseinket és egyre fogyatkozó nyelvi képességeinket. Nem arról van egyszerűen szó, hogy hazug a beszédünk; ebben semmi új sincs, hiszen amióta birtokoljuk, mi emberek, a nyelv adományát, nem pusztán élünk, hanem vissza is élünk vele. A régiek sem mondtak mindig igazat, de valahol élt a lelkük mélyén az a meggyőződés, hogy a beszéd valódi rendeltetése az igazság kimondása. Ma másról is szó van. Arról, hogy valójában vannak-e még egyértelmű, mindig, mindenhol, mindenki számára érvényes igazságok, amiket ki kell és lehet mondani, vagy elfogadjuk, hogy igazságaink tetszőlegesek, viszonylagosak csupán. Érvényét veszteni látszik a költő szava: „az igazat mond, ne csak a valódit”, arról meg végképp megfeledkezik a ma embere, amit Jézus mondott a Hegyi beszédben: „A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van”. A végeredmény az, hogy ma már teljesen természetes módon nem azt mondjuk, amit beszélünk, hogy nyelvi közléseink tények és igazságok helyett áthallásokból, mögöttes tartalmakból, sanda szándékokból, rejtett üzenetekből állnak. Régi történet, hogy ha a barátnők kérdezik, hogy milyen az új szomszéd, és arra az a válasz, hogy „tiszta, rendes asszony”, akkor mindenki tudja: a frissen érkezett menyecske csúnyácska, butácska, de más baj nincs vele. Ha azzal kecsegtet egy reklám, hogy a vágyott terméket „nulla forintért elviheted”, mindenki érti, hogy hónapokig, évekig fizeted majd a részleteket, ha „ésszerűsítjük a termelést”, akkor tudjuk, hogy sokan kerülnek az utcára, ha arról értesülsz, hogy ismerősöd „tisztasági menedzser”, biztos lehetsz benne, hogy takarít, ha meg azzal kínálgatnak, hogy az ajánlott termék „jobb, mint a másik mosópor”, garantált, hogy vagy bóvlit akarnak rádsózni „kedvező áron”, vagy pedig olyan drága, hogy megemlegeted. A közös cinkossággal tudomásul vett, zsigerből jövő hamis beszéd, a mellébeszélés korát éljük egy olyan időszakban, amely büszkén kommunikációs korszaknak hívja magát, elektronikus- és média-univerzuma révén pedig szóáradattal önti el a világot; ez a jelenség, a beszéd érték- és hitelcsökkenése uralkodik a politikában, a gazdaság, a reklámok, de a kultúra és a közérintkezés világában is, és ez a hamisság keríti hatalmába egyre inkább magánbeszélgetéseinket, hétköznapi, érzelmi életünket is. Baj ez már önmagában is, mert a hamis, a kétértelmű, a pontatlan és csalfa beszéd megmérgezi a hétköznapjainkat és lerombolja azt a hitünket, hogy a kimondott szó igaz, és hogy van még igazság, amit ki kell és lehet mondani, de ennél is veszedelmesebb, hogy a beszéd önbeteljesítő, teremtő ereje révén, ha hamis, felelőtlen, manipulatív is, de akkor is hatni képes. Ha sokszor mondjuk, hogy betegek vagyunk, könnyen ágynak esünk, természetessé válik számunkra, hogy világunkat híresztelések, rágalmak, kiszivárogtatások viszik előre, ha pedig hírbe hozunk valakit, hogy télikabátot lopott, de kiderül, hogy tőle loptak, van ugyan cáfolat, de a rágalom bélyege megmarad. Ez utóbbi is azt mutatja, hogy az ember képes élni és visszaélni a nyelv, a szó, a beszéd teremtő, valóságot alakító erejével. Ha sokan gondolják és mondják valamiről - főleg a nyelvi visszaélésekre szakosodott modern nyugati politikában és médiában - hogy legyen, az lesz; lehet így háborús hisztériát, népek, vallások és kultúrák elleni gyűlöletet kelteni, de adni, venni, lejáratni vagy égig magasztalni is bármit, hiszen a meghamisított beszéd csapdájában vergődő egyén és társadalom ellenállóképessége, a tiszta beszéd iránti érzéke jól láthatóan minimálista zsugorodott. Ne legyenek illúzióink: ez a jelenség is része annak a szellemi és erkölcsi krízisnek, amely ma amolyan civilizációs ártalomnak tűnő végzetszerűségként telepszik az életünkre, hogy lerombolja a szavak erejébe vetett hitünket, riasztóan fogyatkozó nyelvi képességeinket. Pedig Martin Heidegger szerint „a beszéd a lét háza”, hiszen szavaink, ha az igazság kimondására használjuk őket, magát a létezés értelmét teremtik meg. A Szentírás szerint Noénak azt ígérte Isten, hogy özönvízzel nem pusztítja el még egyszer az általa alkotott világot. Kár volna, ha magunk tennénk meg ezt azzal a hamis szóáradattal, amely inflálódó beszédünk erejével képes lehet minden emberi, földi igazságot, értelmet, szépséget és jóságot lejáratni, félresöpörni a maga útjából.