Jegyzet

Jávor Béla: Az ökumenéről

Barátaimmal, akikkel húsz éve minden hónapban egy szombaton zarándokolunk, decemberben Göncre értünk. Gönc történelmi hely, hiszen nem csak Abaúj vármegye egykori székhelye, hanem a magyar kultúra genius loci-ja is. Itt fordította a XVI. században először magyarra a Bibliát Károli Gáspár. Éppen abban a paplakban, amely akkor a reformátusoké volt, s amelyben oly sok kellemes órát töltöttem a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, élvezve dr. Balogh István plébános vendégszeretetét. Most, hogy – ki tudja hány év után – ismét Göncre vetett a jó sorsom, (életemben először gyalogszerrel), újra bementünk barátaimmal a Szent Imréről elnevezett templomba, hiszen a jelenlegi gönci plébános észlelve a csapat jelenlétét nem csak bevezetett bennünket, de el is mondta, hogy a nemrég felújított templom abból a pályázati pénzből újult meg, amelyet a reformátusok nyertek el és engedtek át részben a katolikus templom javára.

Lám – gondoltam –ez az ökumenizmus szép példája s visszagondoltam gyerekkoromra, amikor még a másik felekezet istentiszteletén sem volt szabad részt vennünk becsületes katolikusként. A vegyes házasság inkább hendikep volt, mint előny, az itt született gyermekek azonos nemű szülőjük vallását örökölték; anyám azért nem ment hozzá első szerelméhez, mert az történetesen református volt.

Az ökumené a görög oikein, vagyis lakni szóból ered, s jelenti, hogy mi mindannyian együtt lakunk ezen a földön, mindannyian keresztények, ezért fontosabb számunkra, ami összeköt, mint ami szétválaszt. Mondom mindezt azon az ökumenikus imahéten, amelyet minden évben január harmadik hetében tartunk keresztények az egység jegyében.

Épp jövőre lesz félezer éve, hogy Luther Márton kitűzte téziseit a wittenbergi dóm kapujára s ezzel, mintegy megfoghatóan is megkezdődött az a szakadás, amely nem az első volt az egyházban, hiszen a kora középkorban is számtalan herezis, (eretnekség, skizma) vált nyilvánossá, amelyeket az egyház kivetett magából és amelyek hosszabb rövidebb idő alatt elenyésztek. Mit mondott Gamaliel, a bölcs rabbi, még Krisztus halálának évében Jeruzsálemben éppen a keresztényekről, akik a zsidó hit eretnekei voltak? – „Hagyjátok békén ezeket az embereket és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket és úgy látszanék a dolog, mintha Istennel szállnátok szembe.”

Ezt a vallási toleranciát, azóta sem találjuk. Viszont nem bomlott fel a keleti és nyugati kereszténység elszakadása után egyik egyház sem, pedig ez majd ezer éve kezdődött és szilárdan állnak lábaikon a félezer éves protestáns egyházak is.

Imahét a keresztény egységért, mert a Mester nem egyszer hangsúlyozta tanításaiban: - Legyetek egyek! Mintha ismerte volna az emberek természetét, különösen a miénket, magyarokét, akik közismert széthúzók vagyunk, két magyar három pártot alapít, de hisz erről szól a közismert turáni átok is! A széthúzásról, de mi a széthúzás valódi oka? A vetélkedés, az elsőbbségre törekvés, a többség megszerzése, az igaz hit birtoklásának kimondása, a másik legyőzése. A széthúzás motívuma nem az Isten szeretete, hanem az embertársak gyűlölete, a kevélység, a lenézés. Tudta ezt Jézus? Hogyne tudta volna, ezt még egy bölcs ember is tudja, hát még az Isten fia.

Imádkozunk minden évben egy hétig a keresztények egységéért. De hisz ma nem vagyunk egyek? Egy az Isten, akit imádunk, hiszünk az örök életben, a bűnök bocsánatában, a világ teremtettségében. A legfontosabbakban, hát nem ez az egység? A részletekben vannak köztünk különbségek, s miért ne lehetnének?

Keresztény hitünk kétezer éves, a keleti-nyugati egyházszakadás ezeréves, a protestáns kivonulás félezer éves, elég ez Gamalielnek, vagy ezek az ezerévek a véges idő szempontjából csak pillanatok, bár emberi életünk mérőónjához képest felfoghatatlan mértékek.

Mert azért igazából tudnunk kell, hogy mi különféle keresztények végül is egy csónakban ülünk, s nem mi vagyunk egymás ellenfelei, hanem az a tengernyi sötét hullám, amelyben csónakunk hánykolódik és mindannyiunkat el akar süllyeszteni. Imádkoznunk azért kell, hogy ezt felismerjük, és e szerint éljünk.

S talán az sem ártana, ha időnként megpróbálnánk a viharos hullámokon járni.