Jegyzet

Világvége? Végítélet?

Alig telik el úgy esztendő, hogy ne kapna lábra a hátborzongató, ám fanntáziánkat bizsergető híre annak, hogy biztos források, ősi, de csak most meglelt jóslatok, égi üzenetek, magukat tudományos szenzációnak álcázó prognózisok szerint rövidesen elérkezik a világvége. Néhány hete a média egyenesen Ferenc pápát hozta gyanúba, mint aki karácsonyi homiliájában világunk közeli végét vízionálta; utóbb kiderült ugyan, hogy a hír merő kacsa, de közzététele kellően felborzolta a kedélyeket. Hiszen a szenzációra mindig éhes média, a babonák, hiszékenységek és áltudományok módfelett gazdag világa kapva kap minden ilyen híresztelésen. A legnépszerűbb, a leghálásabb ilyenkor heteken, hónapokon belül elérkező kozmikus katasztrófát vizionálni; a becsapódó üstökös nyomán tomboló tűzvihar, a mindent elsöprő tengerár képei, a maroknyi túlélő bátorságának, szerencséjének és nyomorúságának bemutatása, a világunkat az utolsó pillanatban megmentő hősök felvonultatása, a világvége-üzlet százmilliókat szegez képernyők elé. Világvégére lehet üzletet kötni és fogadni, szekértőként tudományosnak látszó rémhíreket terjeszteni, erkölcsi intelmeket dörögni, vagy - és ma ez a valódi üzenet - azt hirdetni: élj a mának - hiszen úgysem lesz már holnap. Ha csak a közelmúltból idézünk fel néhány alkalmat: emlékezzünk, hogy Nostradamus vagy Malakiás püspök jóslata szellemében többször is búcsúztattuk világunkat, 1999 és 2000 szilveszterén pedig - mert a média-guruk még abban sem tudtak megegyezni, hogy mikor is van az ezredforduló, meg duplán félni az igazi - kétszer is rettegtünk, hogy ránk szakad az ég, és elsöpör minket megbokrosodott számítógépeink lázadása. De nem csupán egy pillanat alatt bekövetkező katasztrófákról szól a vészmadarak közbeszéde; a környezetvédők szép, folyamatos pusztulást - klímaváltozást, üvegház-hatást emlegetnek, a biológusok járványokat, elszabaduló vírusokat, mutáns, sérült géneket jósolnak, a demográfusok hol népességrobbanást, hol népességfogyást, lassú kihalást ígérnek. Az ő aggodalmaik legalább hosszú távon reálisak, mert amit jeleznek, rajtunk múlik, de csak annyi foganatja van, hogy megrémülünk, aggódva és hiszékenyen számoljuk a hátralévő napokat, éveket, ütős filmeket és alapos tanulmányokat, prognózisokat készítünk, de az égvilágon semmi mást nem teszünk azért, hogy ne miattunk legyen előbb-utóbb vége annak, amit mi világnak, az ember világának nevezünk. A pusztulástól való emberi rettegés persze nem új jelenség. A fantázia a világ végét régen is apokaliptikus, többnyire kozmikus történésként, természeti katasztrófák sorozataként gondolta el, amikor tűzeső vagy vízár pusztít, leszakad az ég, örök sötétség borul a földre, és minden, ami van, visszasüllyed az őskáosz világába. Mai ismereteink szerint az tény, hogy sem a nap, sem a föld, sem a földi élet nem marad fenn örökké, és lehet, hogy az univerzum sem örökkévaló, de ettől félni, ezt számlálgatni hisztériakeltés, önámítás, pótcselekvés, értelmetlen dolog. Világunk végétől való régi és mai félelmeink okai sokkal közvetlenebbek; az itt és most elérkező, személyes életünket, emberi, társadalmi közegünket érő pusztulástól riadunk meg igazán, ami mögött alapvetően erkölcsi bizonytalanságaink és érzelmi ürességünk, kilátástalanságunk, rossz lelkiismeretünk tünetei mutatkoznak. Ezt a közérzetünkbe lopózó félelmet csak erősítik a természet időről időre bekövetkező drámai történései, emberlétünk kis és nagy tragédiái. De tudnunk kellene, hogy amikor egy kor, egy társadalom, egy kultúra válságot él át, akkor vizionál arról, azzal vígasztalja magát, hogy nem neki, hanem a világnak lesz vége, majd megkönnyebbült csalódottsággal tér napirendre a fölött, hogy semmi sem történt. Nem véletlen, hogy a halál, a pusztulás felett is diadalmaskodó örök élet értelmét és szépségét hirdető keresztény hagyomány a világvégét kezdettől nem egyszerű és végérvényes pusztulásnak, hanem végítéletnek, az ember dolgai égi, isteni rendbetételének, nem természeti vagy történelmi, hanem lelki történésnek, egy új, jobb világ megszületésének tekintette. Akik ma, akár egy pápa nevével visszaélve is világvége híresztelésekkel játszadoznak, ezt a fenyegetés mellett reményt, kezdetet is jelentő jövőt, az új ég és új föld ígéretét teszik komolytalanná, merő horrortörténetté formálva a végítélet nagyon is bíztató igéretét. Hiszen ha egyszer úgy lenne vége a világnak, ahogyan azt sokan hiszik, az következmények nélküli esemény volna, ami - bár elpusztít, de - felment minket annak a felelőssége alól, hogy egy új kezdet reményében próbáljuk rendbetenni, újragondolni a dolgainkat. Végiggondolni azt, hogy ezt az időre szóló ajándékként kapott világot nem a természet vak erői, vagy sátáni hatalmak, hanem egyedül mi, emberek vagyunk képesek igazán, egyik napról a másikra, soron kívül, szép fokozatosan, szinte észrevétlenül, felelőtlenségből, gonoszságból, butaságból, mohóságból vagy szórakozásból tönkretenni.