Jegyzet

Jávor Béla: Fehérek közt egy európai

Sok emléktábla van e honban,de olyan csak egyetlen, amely a galyatetői katolikus templomban található, abban a templomban, amelyben Kodály Zoltán komponálta volt miséjét háborús időkre. Így szól: "Szent atyám, tartsd meg őket a te neved által, melyet nekem adtál, hogy egyek legyenek..." (Ján. 17.11.)
Fasang Árpád zongoraművész, diplomata, e hajlék első evangélikus kántora emlékére."

Hogy mi az igazi ökumené, arról legutóbb beszéltem, nos ez az igazi. Fasang Árpit a mélyen evangélikus zenészt sosem zavarta, hogy e katolikus kápolnában orgonált hosszú éveken keresztül, hiszen neki is itt, az ország tetején, Galyatetőn volt az a hajléka, ahová visszavonulni járt. S nem csak itt, Galyatetőn, de a mátraszentimrei templomban is sokszor találkoztunk, ahol szintén orgonajátékával emelte az ünnepi misék fényét. Emlékszem egy szilveszteri évvégi hálaadásra, amikor megkérdezte, tudok-e segíteni neki kottát lapozni? - Négy évig tanultam zongorázni - mondtam büszkén, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy Árpi feje egyre sűrűbb ritmusban bólogat jelezve, hogy lapozzak, de én nem tettem, végül fél kézzel, kihagyva egy akkordot, megtette ő maga.

Ügyvédként keresett meg ott fenn a havas Mátrában Kacsik Árpád, harminchárom évig mátraszentimrei plébános barátom házában még a nyolcvanas években, amikor már elkezdett forrni a magyar közélet, úgy tűnt, vége a szocializmus meddő építésének és a józan férfiak józan gondolatai teret nyernek. Árpád levelet fogalmazott akkori, a kommunisták tenyeréből jókat majszolgató püspökének, figyelmeztetve hitbeli és társadalmi kötelességeire és azt kérte, nézzem át, elküldheti-e nagyobb jogi retorziók nélkül. Innen eredt barátságunk, amely ritka, de annál szellemdúsabb mátrai találkozásainkon egyre növekedett, mert Árpád nem csak kiemelkedő zongoraművész volt, de az új világ egyik építőmestere is. Nyughatatlan szelleme vitte őt az Antall József hívó szavát meghalló rendszerváltó értelmiségiek közé, mert nem csak interpretáló művész volt, de alkotó szellemű ember is. Sok jó pohár mátraaljai bort ittunk meg együtt a mátraszentimrei plébánia hatalmas ebédlőasztala mellett vitatkozva, de az alapokban mindig egyetértve.

Miért jut eszembe ma Fasang Árpád? Frankofón műveltségéről is, amelyet végül nagyszerűen használhatott 2000-től négy évig hazánk UNESCO nagyköveteként. Utolsó ügyvédi megbízása is egy alapítvány létrehozására vonatkozott, mellyel barátjával együtt egy magyarországi francia egyetem létrehozását tűzte ki célul.

Miért jut eszembe ma Fasang Árpád? Mert a múlt héten volt a magyar kultúra napja, január 22-én, amikor Kölcsey Ferenc, a félszemére megvakult zseni megírta vagy aznap befejezte a Himnuszt, nemzetünk legfőbb imáját. Nagy szavakat használok? Rám nem jellemző, de itt ez nem tűnik patetikusnak, hiszen Erkel Ferenc zenéjével több, mint 170 éve ez a nemzet első imája és aki nemzeti imát tud írni, évszázadokon átívelőt, annak jár a köszönet. Kölcseynek is járt, hiszen ezen a napon ünnepli a nemzet 27 éve a magyar kultúra napját. "Méltó és igazságos, illő és üdvös" -mondjuk a szentmisében a megszokott imát és mondhatjuk erre az ünnepre és annak apropós-jára is. Méltó és igazságos e napon ünnepelni a magyar kultúrát, amit minden évben meg is teszünk, csak egy dolog zavar minden évben a zászlók lobogása, a himnusz éneklése, a koszorúzások mellett, hogy egy név hiányzik. Melyik ez a név? Fasang Árpádé.

Miért jut eszembe ma Fasang Árpád? Mert ezt az ünnepet Árpád találta ki, ő volt, aki kiötlötte, aki nem kis munkával elfogadtatta és aki kánont csinált január 22-ikéből, Kölcsey Ferencből, a magyar kultúra ünnepét. Mert Árpád nem csak zongoraművész volt, nem csak kulturális diplomata, nem csak a magyar kultúra nagykövete, de fundádor, alapító is, aki nekünk adta ezt az ünnepet és ha senki másnak, legalább nekem kötelességem megemlékezni erről épp e nap ünnepén.

Árpád 65 évesen lecsukta a zongora fedelét, már nem tudta megalapítani a francia egyetemet, és bement Atyja örömébe, hiszen a kapott talentumokat nem ásta el, hanem nemzete javára kamatoztatta.

Ott voltam a Farkasréti temetőben azon a tél végi napon, amikor temettük, de én minden január 22-én mégis úgy érzem velünk van.

Requiescat in pace.