Jegyzet

Jávor Béla: Írás a porban


A Mesterhez egy házasságtörésen kapott nőt vittek az írástudók és nyilvánvalóan hamisságból kérdezték, mit csináljanak vele. Ha elbocsátja törvényszegő, ha elítéli, akkor kegyetlen. Tiszta sor, ki van találva. Jézus nem válaszol azonnal, hanem a porba irkál az ujjával. Aztán felegyenesedik és mondja, amit mond, az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek. Erre mind lassan elódalognak, csak az asszony marad ott. A Mester meg- és elbocsátja: - Menj, de többé nem vétkezzél.

Magam 43 éve dolgozom az igazságszolgáltatásban, van némi tapasztalatom. Sosem én döntök, hisz nem vagyok és nem voltam sosem bíró, de ügyvédként segítem az általam vallott irányba terelni a döntéseket, ez a feladatom. Azt is tudom, hogy a törvényeket be kell tartani, tehát Jézus akkor járt volna el helyesen, ha jóváhagyta volna a mózesi törvényt, amely mai szemmel ugyan túl szigorúnak tűnik, de akkoriban ilyenek voltak a törvények. A házasságtörés Jézus szerint is súlyos bűn volt, egy más helyütt kifejezetten meg is említi, mint olyan bűnt, amely megfertőzi az embert, tehát az asszony helyzete meglehetősen reménytelen volt. Jézus nem mentette fel, de irgalmas volt. Én, aki ezernyi ítéletet hallgattam már végig, olvastam el, sokat meg is fellebbeztem része vagyok egy – sokszor kiismerhetetlen – sokszor igazságtalan, emberi igazságszolgáltatásnak. A jog nem egzakt tudomány, ahol 2 x 2= 4 a Földön is, meg a Holdon is. A jog törvények és rendeletek világa, szerződések és szabályzatok világa, ahol a szöveget mindenki másként értelmezheti és más következtetést, más ítéletet vonhat le. Itt azonban a tényállás egyértelmű, a megesett bűnön nem vitatkozik senki, se az asszony, de maga Jézus se. És itt mégis valami más történik, nem a megszokott. Jézus ugyanis nem csak ember, de maga az Isten is, s egy pillanatra megmutatkozik előttünk, mire számíthatunk majd odaát. Meglátható, mi a különbség a földi és a mennyei igazságszolgáltatás között. Hogy bár bűnöket követünk el, olykor súlyosakat is, de mégis van reményünk, mert ami a bíróságokon lehetetlen, az az Istennél elsőrendű szempont, s ez nem más, mint az irgalmasság. Hisz erről szól Jézus majd minden példabeszéde, a Tékozló fiútól a piactéren délután is felfogadott szőlőmunkásokig.

És erről szól a házasságtörő asszony megmenekülése is, aki ott marad az irgalmas bíróval szemközt, körülötte a ledobott és ott hagyott kövek tucatja, csak áll ott és nézi a Mestert, aki – mint egy gyerek- a föld porába ír. Ebben a történetben még ez lenne a fontos, de ezt János elfelejtette feljegyezni. Az Úr nem szokott felesleges dolgokat tenni itt a földi életében sem, s ha ebben a helyzetben a porba írogatott, annak jelentősége volt. Különben János sem említette volna, hiszen könnyebb lett volna szembenézni a farizeusokkal, miként ódalognak el lesunyt szemmel és behúzott nyakkal. Jézus mégsem ezt tette, hanem ujjával valamit írt a porba.

Már Dániel könyvében megjelenik egy emberi kéz, amely ujjaival valamit ír a királyi palota falára. Mené, tekél! Nincs, ki megfejtse e két szó értelmét, csak Dániel, a próféta, aki először nevezi a Messiást Emberfiának. És az Emberfia is e két szót rajzolja ujjaival a templomtér porába. Mené, tekél! Megszámláltattál, megmérettél és könnyűnek találtattál. Kinek írta? Kinek címezte? Bizonyára az írástudóknak, akik fejből tudták a mózesi törvényeket, csak egyet nem ismertek: az irgalmasságot.

Az asszony, aki már leszámolt életével látta ezeket a furcsa szavakat a porban, de mert nem volt művelt, nem ismerte jelentésüket és különben is, nem neki szóltak. Neki nagyobb gondja volt, hogyan fogja már befejeződni látszó életét újra kezdeni. Mert a megcsalt férj nem lesz olyan irgalmas, mint ez a rabbi. Kiveti családja, a szomszédok, él, de hogyan. A farizeusok most dúlnak-fúlnak, s az írástudókkal együtt azon törik a fejüket, miként húzhatnák csőbe mégis Jézust. A tanítványok megelégedetten somolyognak, lám, megint a Mester lett a nyertes, aki közben már lefelé indul a templomtérről.

Süt a nap és a templom oldalából fújó déli szél elsimítja a porba írt betűket. Pedig ezt kellene még megjegyeznünk.

Mené, tekél! Megszámláltattunk és könnyűnek találtattunk.
Mint oly sokszor.