Jegyzet

Jávor Béla: Magyarok

A magyar csapat részére már véget ért az Európa bajnokság, ahol jelentős sikert értünk el, különösen önmagunkhoz képest, hiszen messze a reményeink felett teljesített a válogatottunk. Csoportelsőként jutottunk tovább a legjobb 16 közé. Még hozzá veretlenül, egy győzelemmel és két döntetlennel.

Nem célom a csapat szakmai értékelése, erre alkalmas vagy alkalmatlan emberek ezt amúgy is megteszik, régi jó magyar szokás szerint nem a ló hátán ülve, hanem hol egyik, hol másik oldalára átesve. Ami engem érdekel az a futball okozta nemzeti érzés hirtelen, váratlan és meglepő megnyilvánulása. Eruptív módon tódultak ki fiatalok az osztrákok elleni győzelem után a főváros utcáira, lepték el a Nagykörutat, másztak fel villamosokra oly annyira, hogy a közlekedést le kellett állítani. Harsogott az ismeretlen szerző által évtizedekkel korábban alkotott Ria-Ria Hungária csatadal. Boldog és boldogtalan ölelkezett, csókolódzott és örült. Minek? A közös nevezőnek. Ez pedig egy tény volt, hogy mindannyian magyarok vagyunk.

Természetesen mi egy nappal korábban is magyarok voltunk, meg egy hónapja, egy éve és egy évtizede is, még sem deklaráltuk ezt hangosan, felfokozott érzelmekkel átfűtve. Kellett tehát az a valami, (két gól a sógorok hálójába), amely felismertette velünk azt, amit addig is tudtunk.

Azt mondják, mi magyarok inkább vagyunk melankolikusabbak, egymásban a rosszat hamarabb meglátjuk, mint a jót és egészében nemzeti karakterünk a félig teli befőttes üvegre azt mondatja: félig már üres. Pesszimisták, többnyire rosszkedvűek, ahogy ma mondják, depressziósak vagyunk, amin persze nem lehet csodálkozni az elmúlt 40 évi diktatúra, majd a kudarcként megélt – bár nem teljesen az – 25 év után. Mégis, mint búvópatak, ott csordogál lelkünk mélyén a nemzeti érzés, amely ritkán nyilvánul meg, de még sincs túl mélyen, hiszen elég megjelenéséhez két szép gól.

Ezt a nemzeti érzést kétszer volt módom megélni, egyszer hat éves koromban, 1956 októberének végén. Jól emlékszem a tüntetések okozta eufóriára, nem az én, hanem a szüleim lelkében. Én csak azt vettem észre, hogy minden felnőtt boldogabb lett, mindenkinek csillogott a szeme, régen nem látott rokonaink ugrottak be hozzánk órákra vagy napokra és mindenki egy szív és egy lélek volt tizenkét napig.

Majdnem ugyanezt éreztem, de már nem szüleim viselkedésében, hanem magamban 1989-ben, amely annus mirablis, varázslatos év volt. Minden hétre jutott egy-egy esemény, egy jó hír, amelytől egyre inkább elhitte a nemzet, hogy most megváltozik minden, hogy végre nem csak szavakban, de ténylegesen felszabadulunk a lelki terror, a pártállam elnyomása alól, újra lesznek, nem csak papíron jogaink, szabadon választhatunk, a tavarisiknak konyec lesz s magunk vesszük kezünkbe ügyeinket. Akkor még olyan politikusok kerültek elő az ismeretlenségből, mint Antall József, akiben már látszódtak az államférfi attribútumai. Március 15-én Csengey Dénes jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót, mint annak idején Petőfiék a Landerer és Heckenast nyomdát. Újra visszatért, negyven év után a sajtószabadság és azt éreztük, hogy magyarnak lenni jó. Újra kitűztük a kokárdákat, a lyukas nemzeti zászlós jelvényeket, eltemettük áldozatainkat, s ami nem volt nagyon régen, hittünk, közösen hittünk a jobb, boldogabb magyar életben.

Most erről szó sincs, e két hét alatt is ugyanazokat a megszokott híreket halljuk, migránsok elképzelhetetlenül bugyuta kezeléséről, a Brexitről, Európa válságáról, a magyar népszavazásról, korrupt miniszterekről, halványnál is fehérebb ellenzékről. Államférfiakat már nagyítóval sem találunk, torkunkig ér a korrupció, hamis az étolaj, a borjúhús, az autók kilométerórájának állása, egymást csaljuk meg és nem titokban, hanem a szemünkbe röhögve, a média lakájként nyal vagy támad, s ha a tulajdonos vitorlája megfordult, akkor szemrebbenés nélkül ugyanaz a médium szid, amelyik eddig elvtelenül dicsért.

És akkor egyszer csak két hétre 23 futballista felfüggeszti ezt a szörnyű társadalmi valóságot és mintegy megkönnyebbülve önmagunktól mi is felfüggesztjük egymás hülyítését, átverését és kimegyünk az utcákra, terekre magyarnak lenni! Trikolort tűzünk a gépkocsikra és boldogok vagyunk. Négy nullás vereséget örömteli arccal ünneplünk, mert mit számítanak a belgák, akik győztek, mikor mi vagyunk a legjobbak, akik veszítettünk. Eb ura fakó, Ugocsa non coronat, Extra Hungariam non est vita, hisz megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!

S mi lesz a jelennel?