Zenei kincsestár

Egyházi és műzene. E két tematikus terület szerint rendeződik el az európai műzene az elmúlt évszázadok viszonylatában. Mindkét zenei világ gyökerei a muzsika eredetéig nyúlnak. Ami az Újkor zenekultúráját illeti, a vallásos zenét éltetik ősibb források. A középkortól fogva eleven gregorián hagyományt a Szentföld és a Közel-Kelet liturgikus tónusainak öröksége táplálja. S hogy mi kellett a fél évezrede élő másik hagyomány, a nyugati világi műzene kialakulásához? Az örök téma, a szerelem és a szerelmet megéneklő mítoszok-legendák mellett az emberi érzések sokszínűségét, az öröm és a bánat színgazdagságát, a reménytől a csalódásig ívelő érzelmi paletta árnyalatait kifejezni képes, hajlékony hangi eszközök énekhangon és hangszereken. A reneszánsz végére lényegében mindkét eszköz rendelkezésre áll. Aki pedig a legtalálékonyabban egyesíti őket, kiaknázva a hangok képességét az emberi indulatok érzékeltetésére és továbbítására, nem más, mint az 1567 és 1643 között élt olasz lángelme, Claudio Monteverdi. Kórusművészetben, hangszeres formálásban egyaránt megkerülhetetlen újításokat vezetett be, élükön a legösszetettebb műfaj, az opera meghonosításával. A Hamburgi Monteverdi Kórus most névadójuk drámai madrigáljaiból ad elő kettőt Colin Tilney, Werner Kauffmann, Helga Storck, Kristian Gerwig, Klaus Storck és Hans Koch csembaló-, orgona-, theorba-, lant-, cselló- és bőgőkíséretével, Jürgen Jürgens irányítása alatt. Előbb az 1608-ban bemutatott Monteverdi-opera, az Arianna egyetlen fennmaradt részletét, Arianna panaszát, majd a Ch’io t’i ami kezdetű szerelmi vallomást.