Zenei kincsestár

A Zenei Kincsestárban a Párizsi Barokk Együttes felvételeinek segítségével fültanúi lehetünk, miként változott meg az európai zenetörténet leggazdagabb korszakában, a barokk és a klasszika fordulóján a kamaramuzsikálás formavilága és szerepe a társas életben. Mint az tudvalévő, a XVII-XVIII. század során egymással párhuzamosan vált mind összetettebbé és differenciáltabbá a hangszerek kínálta játéklehetőség, a hangszeres műfajok és a zene megszólaltatásának alkalmai. A reneszánsz fúvósegyüttesek tagjaiból, a különféle furulyákból, kürtökből és dudákból olyan egyedi karakterű fúvós hangszerek léptek elő, amelyek együtt megszólaltatva bámulatosan gazdag hangképet, tonális összetettséget értek el. A hangszerépítő mesterek mind pontosabban megszólaltatható instrumentumokkal jártak a muzsikusok kedvében, így a barokk idejére a fúvós hangszereken éppolyan virtuóz futamok váltak lejátszhatóvá, mint vonósokon. A jobb hangszerek és a rájuk írott, változatos formájú darabok pedig mind több zenekedvelőt késztettek arra, hogy megpróbálkozzanak a közös muzsikálással, ami ismét csak visszahatott a zenei termés gazdagodására. Az új szerzeményeknek egyre szélesebb piacuk lett, és nem csupán fűúri udvarok hivatásos együttesei szólaltatták meg a legfrissebb szerzeményeket, de a polgári réteg megerősödésével a szalonéletnek is elmaradhatatlan eseményévé vált a közös zenélés. Mai két szerzőnk e korszakváltás két jelese, és bár alig négy évtized választja el születési idejüket, a két műben jól kivehető, micsoda átalakuláson ment keresztül a muzsika az 1700-as évek első évtizedeiben. Először az 1697 és 1773 között élt Johann Joachim Quantz fuvolára, oboára és continuo kíséretre szerzett c-moll triószonátáját halljuk. Quantz, aki a zeneszerzés mellett vaskos könyvet is írt a fuvolajáték technikájáról illetve a korabeli zeneszerzők stílusáról, a négytételes olasz szonáta formai hagyományait követi: lassú – gyors – lassú – gyors.

Johann Joachim Quantz triószonátája után a londoni Johann Christian Bach D-dúr kvintettje hangzik el. Ez a fuvolára, oboára, hegedűre, fagottra és csembalóra szerzett, derűs alkotás nem csupán háromtételes formájával mutatja új korszak, az úgynevezett gáláns stílus jegyeit. Szólóhangszereinek szólama egyforma jelentőségű, közelítve a kor divatos műfajának, a sinfonia concertanténak világához, lassútétele pedig a vonósnégyeseket idézően elmélyült. Talán egy zenekart nélkülöző, de a zene nyújtotta élvezetért lelkesedő nagypolgári szalonban hangzott föl első ízben.