Jegyzet

Jávor Béla: A múltról és a jelenről

Általában két-három könyvet olvasok esténként. Az egyik mindig szépirodalom – most éppen Mikszáth, a másik tanulmány vagy teológiai mű, netán memoár, amelyből egyre több van, hisz boldog-boldogtalan emlékiratot írt. A könyv kiválasztásakor hosszan elálldogálok könyvtáram polcai előtt s gusztálom a választékot, legtöbbször megállapítva, hogy bizony ízlésem javában eltér 20-30 évvel korábbi énemtől, így egyre nehezebb a választás.

Nemrég Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a szabadságharcból c. kötete került le a polcról, melyben Magyarország egykori miniszterelnöke három politikustársa arcélét rajzolja meg, Batthyány Lajosét, Görgei Artúrét és Kossuth Lajosét.
Szemere olvastán ismét felvetődik bennem az évtizedek óta motoszkáló kérdés, a történetírás valódi helyén kezeli-e Kossuthot? Tisztán látja-e erényeit és hibáit, megpróbálja-e a maga tudásával befolyásolni a közhangulatot, azt a közhangulatot, amely a bukott szabadságharc után, a hosszú Kossuth emigráció hatására alakult ki és emelte az egykori kormányzót már-már vallásos tiszteletbe. Ezt a közvélekedést a mai ország megörökölte nagyapáitól, még inkább déd- és ükapáinktól, talán épp ezért lehetne valamit kezdeni a történetírásnak, hiszen a mai nemzet tagjai elsősorban már nem érzelemmel, hanem megszokásból kapcsolódnak Kossuthhoz.
Tudom persze, hogy a 3200 települési önkormányzat talán egyikén sem hiányzik a Kossuth utca vagy Kossuth tér, iskolák, intézmények, rádió, kiadó, hajók és ki tudja, mi minden viseli nevét, ráadásul jó pozíciót kapott a Rákosi és a Kádár-rendszerben is, nem úgy, mint Görgei, akinek budai utcáját elvették és odaadták egy, a korábbi századfordulón élt színésznőnek, s bár már senki sem tartja árulónak, az utcáját mégsem kaphatta vissza.

Kossuth számtalan erénye mellett senki sem tesz említést sem politikai, sem személyiségét terhelő hibáiról, fogyatékosságairól, melyeket a kor- és politikustárs Szemere is éles szemmel ábrázol. Kossuth kompromisszum hiányban szenvedett, pedig jó politikus kompromisszumok nélkül csak ütközni tud, de éppen ezt írja Szemere, hogy Kossuth politikájában mindig a törésig ment el, hogy aztán ez milyen károkat okozott az országnak, azt már nem szokás felhozni. Ki járja körbe, vagy legalább is, ki gondolkozik el azon, hogy az április 14-iki Függetlenségi Nyilatkozat szükségszerű volt-e, vagy már akkor látható volt, hogy ez a status quo-t megrengető döntés aktivizálja az orosz cárt, akinek hadba lépése nélkül a szabadságharc talán sikerrel is zárult volna.

És ki hallott már Kossuth hiúságáról, ahogy Szemere írja: - Nem kétséges, hogy Kossuth célja volt, hogy megmentse a hazát, de az is, hogy ő mentse meg s ne más! És ki volt az, aki átadva a hatalmat Görgeinek futásnak eredt, majd amikor pár hét múlva kiderült, hogy Törökország nem adja ki Ausztriának, egyoldalúan visszavette a hatalmat és emigráns kormányzóként kezdett intézkedni, miközben a magyar tábornokok viselték a bukott szabadságharc minden kárhozatát.
S mindezt megkoronázta a Vidinből írt levél, amelyben Görgeit árulónak nyilvánítja, miközben ő adta át neki a teljhatalmat, látván a reménytelen katonai helyzetet. Azt a Görgeit, aki a katonák vérét nem kívánta feleslegesen kiontani 200.000 muszka ellenében.

Persze Szemerét vezethetik elfogultságok, de a kossuthi lépések és annak eredményei közismertek. Kossuth hibáit Deák próbálta rendbe hozni, megkötötte azt a kompromisszumot, amit a kormányzónak kellett volna, Magyarországot prosperáló országgá téve, de sajnos összekötve Ausztriával, hogy aztán 1918-ban Magyarország együtt hulljon Ausztriával a mélybe, mert nem volt senki, akinek a több százéves Habsburg uralom bukásakor lett volna koncepciója és politikai akarata az ország megmentésére.

Ez már más kérdés, bár beláthatjuk, hogy mindennek megvan az elégséges oka.
A Függetlenségi nyilatkozat következménye a szabadságharc bukása, melynek következménye a kiegyezés, melynek eredménye 1918 és Trianon, melynek következménye 1945 és az orosz megszállás és a negyven éves kommunista elnyomás.

Néha nem árt, ha elgondolkodunk a múltról és a sok hasonlóság miatt a jelenről is. Ahogy a latin mondás tartja:
Non scholae, sed vitae discimus!
Nem az iskolának, az életnek tanulunk!