A Zenei Kincsestárban Pieter-Jan Belder jelentkezik hat újabb csembalószonátával Domenico Scarlatti kimeríthetetlenül gazdag életművéből. Ha meg akarjuk érteni, hogyan alkothatta meg szólódarabok ilyen sokaságát – mintegy hétszáz művet – ez a Portugáliába vetődött nápolyi muzsikus, a kor zeneéletére kell vetnünk egy pillantást. A hangszeres játék az előkelő nevelés elmaradhatatlan részének számított, de a társasági életnek és az időtöltésnek is egyik legfőbb pillére volt. Kecs, kellem és ügyesség – ezek az erények leghatékonyabban egy jeles zenemester oldalán fejlődhettek ki. Ahogyan ezekből a stilizált tánczenékből is hallható, a kor társasági élete éppolyan feszes formákat követelt meg, mint a híres udvari etikett. Scarlatti sonatái tehát nem csupán a játékos ügyességét, de finom viselkedését is pallérozhatták. Scarlattitól távol áll Bach azon törekvése, hogy a szólamok rafinált szövése révén világrengető gondolatokat segítsen a napvilágra. Ezek a csinos szonáták olyanok, akárcsak a korszak díszítőművészete: csak úgy hemzsegnek a kifinomult motívumokban, és annyi a küldetésük, hogy felékesítsék a főúri szalonok légkörét. Az utókor számára pedig életre keltenek egy szellemiekben irigylésre méltóan gazdag korszakot.
