Régizenei félóránkban a barokk hegedűirodalom, mi több: a szólóhegedűs repertoár egyik utolérhetetlen remeke szólal meg. Bach szólóhegedűre írt partitái és szonátái közül ma a h-moll partita hét tételét halljuk a kiváló magyar hegedűművész, a Skót Királyi Nemzeti Zenekar második szólamvezetője, Fejes Tamás előadásában. A barokk zenei élet egészen másféle igényeket támasztott a zeneszerzőkkel szemben, mint azt a klasszika óta megszokhattuk. A zene nem csupán és nem elsősorban koncerttermi műfaj volt, jóval inkább az élet legkülönfélébb területeinek reprezentatív kelléke. Épp emiatt, hogy a zeneszerzők többnyire funkcionális zenéket – egyházi műveket, asztali muzsikákat vagy ünnepi szerenádokat - írtak aszerint, hogy mire mutatkozott igény. Ha szemügyre vesszük a korabeli mesterek életművét, viszonylag ritkán botlunk olyan művekbe, amelyeket a halhatatlanság igénye, univerzális gondolatok kifejezése segített volna a napvilágra. Egy Bach-féle, egyházi illetve városi alkalmazásban álló komponista a legritkább esetben engedhette meg magának, hogy öncélú módon, kitűzött megbízás híján komponáljon. Nem is igen maradhatott rá energiája, tekintetbe véve az egyház év és az udvari reprezentáció során felmerülő, tetemes zenei igényeket. Hozzá még a pedagógiai célzattal keletkezett művek tömkelegét. Ezért is kivételesek a zenetörténet egészét tekintve is Bach hegedűre illetve csellóra szerzett szólódarabjai. Ezekben a művekben nem korlátozták megbízói igények. És miközben a hangszerek lehetőségeinek korlátait feszegette, Bach lélegzetelállító módon megkísérelte, hogy a vonós hangszeren is szóhoz juttassa saját hangszere, a csembaló illetve az orgona legfőbb erényét: a több szólamot kézben tartó, polifonikus szerkesztést. Ezért bravúrosak ezek a művek mind kompozíciós, mind előadói szemszögből.
