Ha élethű képet szeretnénk kapni a huszadik század eleji Párizs forrongó világáról, a modern művészet bölcsőjéről, aligha találnánk avatottabb kalauzt Erik Satie kompozícióinál. Lázadás a késő romantika fullasztó közege ellen, bálványdöntögetés és úttörő hevület, a zene pusztán gyönyörködtető szerepének heves tagadása – csak néhány a művészetekben mutatkozó avantgárd törekvések mozgatórugói közül. Sztravinszkij és Bartók révén már betör a zenei világba az ösztönök ősereje. Ravel és Debussy a zene eleddig elhanyagolt oldalát: az akusztikus hatások és érzetek fontosságát hangsúlyozza. Mindez Satie zenéjében is tetten érhető. És még valami, ami ugyancsak a korszellem elmaradhatatlan jellemzője: az irónia, a banalitások groteszk túlhangsúlyozása. Beszédes tüneteként egy kornak, amely képtelen lépést tartani a fejlődés rohamával, és magatehetetlenül bámul az önpusztíttás torkába. Ma Satie 1914 és 1917 között keletkezett szerzeményeit halljuk. A Zenei Kincsestárban Bojan Gorišek és Aleksandar Madzar zongorázik
