Ha rendszeresen megtisztelik figyelmükkel késő esti komolyzenei válogatásunkat, már jó ismerői az 1866 és 1925 között élt francia zeneszerző, Erik Satie alakjának és zenéjének. Zongorára szerzett szólódarabjainak legalábbis. Ez a különc figura, aki egy személyben testesítette meg a párizsi bohémvilág és az avantgárd művészi forradalmak szellemiségét, bár legkedvesebb hangszere a zongora volt, igen szerteágazó működéssel járult hozzá a huszadik századi zene új útjainak kijelöléséhez. Egyebek mellett mindenféle formabontó műfaji újításokkal borzolta az operaigazgatók kedélyét. Előszeretettel ötvözte a francia balett tradícióit a mozizongorák banalitásával, és ha épp nem valami füstös montmertre-i kabaréban rögtönzött, hát új egyház alapítását hirdette meg a középkori liturgikus zene dicsőségének helyreállítására. Vérbeli bohém volt tehát, festők és költők cimborája, aki egyszerre vette halálos komolyan saját frivol ötleteit és fricskázta meg a legkomolyabb esztétikai szólamokat. Nem csoda, hogy Satie a dal műfaját sem hagyta érintetlenül, és ahogy egyéb szerzeményeiben, dalaiban is üdítő módon elegyednek a melodramatikus és a léha tónusok. Itt vagyunk hát Puccini Bohéméletének forrásvidékénél. Satie dalait Jane Manning és Bojan Gorišek szólaltatja meg.
